Titkait Istennek sáfárló doctori szolga,
S Krisztus nyájának szent dolgát mútató példa,
Ez magyari népnek nyelvén használni ki sokban
Kévánsz, szentírást, hit dolgát tudva tanítván:
Méltó dícsérnem szent munkád, mert sokat épít.
Élj hát, Istennek drága edényje, hosszas időt!
1666.
Anyám!
Szent robotos!
Kapanyél mellett álmodó poéta!
Sarlós nagyasszony!
Kinek igázottan is
ünnepet, Istent, életet,
dalt harsog vidáman az ajkad:
Köszönöm neked,
hogy egy harmatos, pitypalatyos
régi tavaszi órán
a szíved alatt megfogantál,
s gyönyörben-kínban a világra szültél,
és valahol a Jóreménység-foka táján
csodafának
kiültettél a szeles életpartra.
Köszönöm
kék, messzesejtő, szelíd szemedet,
mellyel úgy bámulsz e zagyva világba,
mint a zarándok hold kékes ezüstje
a titokzatos éjtszakába,
vagy mint kíváncsi gyermek
a meredélynek peremén
a zajló vizek zuhogó sodrába.
És köszönöm
örökzöld hitedet,
e csodálatos, égrehajló mágnespatkót;
kormos, csüggedt romok felett
a varázslatos reménypalotákat.
A hitedet,
ez ezermázsás horgonyt,
e dajkáló, szívós gyökérzetet,
mely a számumos Szaharának
sívó homokján is
gyümölcsös, dús életté bomlik.
És köszönöm
munkábanvásó, bronzos karjaid,
melyekkel a kurta telekből
és fogyhatatlan anyai szivedből
kiástad
hétrőfnyi mélyből,
hétfejű sárkányok öléből
a mesebeli, zengő kincseket
tizenegy gyermekednek.
És köszönöm,
hogy sohasem volt öklöd,
csak nyíló markod, simogató tenyered;
hogy még a bűn felé is
nyujtottál
irgalmas, szánó szeretettel
kovászos istenkenyeret;
és hogy szivedet raktad zsámolyul
gödrösútú bukdácsolók
szeges, hálátlan csizmái alá.
És köszönöm
minden csodáidat,
melyeket annyiszor míveltél
a posványos, piócás emberréteken.
Most is káprázik a szemem,
ha a zegzúgos élet
csodáid fényes partjaira vet.
És mint egy hófuvásos régi télen
kertünk végében egy lázárod,
(ki emberré szépült jóságodon):
úgy állok én is harminc év után
őszülő kerted tulsó kapuján
az égi Gazda felé tárt karokkal
s esennen így esedezem:
“Uram!
Lásd meg szolgálólányodat!
Számláld meg golgotázó lépteit,
számláld meg könnyeit,
és fizess neki a szíve szerint!”
Sostanj, 1931. nyarán
Meleg a hangod, mint a friss kenyér
És színes, mint a felhők esti égen.
Úgy andalogsz az élet titkain,
E szép pokol látványán, mint magányos,
Szomorú őz egy őszi parkban,
Mikor az élet beesteledik.
A legmélyebb bánat bakacsin éjén
Olvassa versed és testvéri, gyöngéd
Üdvözletét, mint fonnyadt levelet,
Küldi neked a búsuló Juhász.
Szép Ernőnek
Ne óhajtsd a nyarat,
Örülj tavaszodnak,
Mert a nyári naptól az élet virági
Oly hamar elnyilnak.
Érd be a bimbóval,
Ne vágyd virágzását,
Közel hervadása a kinyilt virágnak,
S fáj látni hullását.
Zárt bimbó még kebled,
Csupa vágy, reménység,
Mivé változtatja majd a teljesülés,
Nem is sejtheted még,
Legédesebb vágyad’
Ne izlelje ajkad,
Mennyi keserűség van vegyitve hozzá,
Hogy soha ne tudjad.
Maradj a reménynél,
Nincs nagyobb boldogság,
Az egész életnek gyönyörei közt ily
Élvet egyik sem ád.
Hogyha én szivemhez
Ily közel nem állnál,
Mondanám: szakaszszon bimbóban a halál,
Hogy ne virágozzál.
Magaddal vihetnéd
Igy álomképeid,
A földnek szenyjétől még be nem piszkolva
Kebled szentségeit.
Igy csak azt kívánom,
Hogy adjon az élet
Olyan boldogságot és annyi örömet,
Mint én tőlem elvett!
1857.
A szomorú veszedelem teljes életedben
Meg ne rontson, háborítson békeségedben.
Amely öröm benned eredett,
El ne hagyjon soha tégedet.
Azt semmi bú, semmi bánat el ne űzhesse,
Semmi gondok fergetege meg ne győzhesse.
Végre ha elmégy:
Ég lakosa légy.
1791.
Rólad is verset írok, Nénje.
Béla bácsi aztán megnézze!
Láttalak én tegnap hátizsákkal,
Amint a kanálison mentetek által.
Szinte daloltál kedvedben,
Hogy nem voltál víg, az lehetetlen.
Hallottam, hogy sörözni voltatok,
Remélem jól mulattatok?
Az Isten adjon neked jó kedvet,
Hogy azt a sok rosszat mind elfelejtsed.
Szenvedtél már te eleget,
Egy kis vígság nállad is elférhet.
1931. május
Élj vígan érdemeddel a boldogságnak karjain,
Sok ezer áldásait számlálván vidám napjain.
Kárt az irígy nyelv szerencsédnek soha ne tegyen,
Óltalmad legyen
A Sion-hegyen.
Hív szerelmeseddel,
Minden kedveseddel
Az egeknek áldásait bőven vedd el.
1794.
Elterjedet az te hired,
Tisztességes bóczúleted,
Mellyen méltan Uri fejed,
Örvendezhet, szép sereghed.
Sok urak, Nagyságos rendek,
Az kik tégedet ősmernek,
Erős viteznek hirdetnek:
Bölcznek, okosnak beszélnek.
Ennek elégh bizonsagha,
Megapolis tartomannya,
Melynek te vagy egyik agha,
Isten utan nagy oltalma.
Ély sokaigh ez Vilaghon,
Mikor kimulsz, boldog modon,
Menyorszagban (ezt kivanom)
Az Jehovah téged hijon.
Mennybűl leszállott Harmonía!
mondgy kéjjel tellyes hangokot
‘s kövesd a’ kívánságokot,
mellyekkel Istent szívünk víjja,
hogy rá terjesztvén óvó szárnyait,
Urunknak boldogítsa napjait.
Tetézve mindenféle áldásokkal,
szelíden follyon életed,
hogy gyámolát állandó dallásokkal
zenghesse Benned Nemzeted.
Örömmel nézhesd Gyermekednek
virágra nyíló bájjait,
örömmel Benne életednek
újjúló boldogságait.
1805.
Nyelvek és fülek… csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.
Halljátok, mit ajkim
Zengenek;
Egyszersmind az ég is
Hallja meg.
Hosszan nyúljon, mint e
Hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál.
Valamint e sültre
A mi szánk:
Mosolyogjon a sors
Szája ránk;
S pályánk áldásával
Öntse le,
Mint e kását a zsír
Özöne.
S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Ülni száll:
Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!
Székesfejérvár, 1842. november 18.
