Jókívánság témájú versek

Vörösmarty Mihály: Újesztendei szép kívánság

Kormosan, de tiszta szívvel,
A füst barna fiai
Beköszönünk ma hozzátok,
Házak boldog urai.
És kivánunk, és ohajtunk
Ujnál újabb esztendőt,
Szerencsével rakodottat,
Nem is egyet, sem kettőt,
Hanem igen, igen sokat,
Annyit, mint a kis világ,
Mennyi csillag van az égen,
Régi fákon mennyi ág.
De talán az sok is volna;
Semmiből sem jó a sok;
Éljetek míg kedvetek tart,
Éljen úri házatok,
Míg a szép leány kapós lesz,
S kedves a bor, és kenyér,
Míg szomszédba a magyarnak
Nem kell futni ezekért,
Míg szivetek, mint a gyertya
Oly vídámon égdegel,
Szemetekben az örömtűz,
És az erő nem hal el; –
Majd ha egykor kürtőtökben
A pók szövi hálóját,
S vendég hagyta házatokból
Füst nem ontja fel magát,
Majd ha nem lesz mit vakarni
Sem odafenn, sem alúl,
S a korommal a vígság is
Mindörökre elvonúl,
Akkor még ki kérdi többé,
Hány meg hány hét a világ?
Jobb fekügyék a gödörbe,
És takarja el magát.
De az Isten ójon attól! –
Éljen a szent vígaság,
Ezt ohajtja a Földvári
Tűzkármentő Társaság.

1830. január 1.

Reviczky Gyula: Nyári est

Szállj le halkan a vidékre,
Nyári alkonyat!
Szőjj a drága lány szivébe
Színes álmokat.

Bontsd ki fátylad’ s hintsd a földre
Balzsamos lehed’,
S szárnyaiddal född be, född be
Titkos üdvemet.

Titkos üdvem, mint az illat,
Hangtalan legyen;
Csak ragyogjon, mint a csillag
Derüs éjjelen.

Néma hold, csak te tekints le
Meghitten reám;
Mig mélázó szemeimbe
Könnyet csalsz, leány.

Nagy Imre: Elvira’ emlékkönyvibe

Mint szelid folyam virágzó
Tündér-völgy’ varázs ölén,
Úgy folyjon szép léti pályád
Boldogságnak édenén.

Teljesűljön szív-reményed,
‘S melly kebledben felvirúl
Vágyod, érjen szebb valóvá,
Élj mindenha boldogúl.

Kisérjen szerencse, áldás,
Béke, merre sorsod int;
Elmégy, vajha nem sokára
Nyílna a’ viszlát megint.

‘S majd ha akkor angyal! értted
Engemet fed sír-orom,
Egy pár szánó könyeiddel
Szentesítsd nyugvó porom.

Vagy ha többé nem derűlne
Viszlát napja: Elvira!
Emléked lebegjen ollykor
Barna sírom’ ormira.

1837.

Szász Károly: Új év napján

Reggel korán, a mint felérzek,
Zsong a szobám, mint egy kis fészek.
Sugás-bugás: “nem ébred mégsem?”
Alig várhatják ébredésem.

Kisebb fiacskám, nagyobb lányom
Siet, hogy nekem jót kívánjon;
Aztán versenygnek a nagyobbak,
Hogy melyik tud kívánni jobbat.

Az anyjok jő legutoljára,
S ajkamat egy hő csók lezárja.
A mint lágyan, némán borul rám,
Mint sárga partra csöndes hullám.

Szememben üdv s öröm-köny fénylik,
Mit mondjak én viszont ma nékik?
Ez üdvömért mit tudjak adni?
Oh van-e áldás, olyan, annyi?

Megáldom őket mind egyenként,
Adjon az ég rajok meleg fényt,
Hogy nőjenek, mint gyönge plánta,
S viruljanak e szép világba.

Még annyit mondok a fiuknak:
Az életbe ha majd kijutnak,
Mit én csináltam kezdve gyengén,
Folytassák ők azt jobban, mint én.

A lányoknak – mit isten adhat,
Kívánom nekik a legjobbat:
Legyen mind anyjához hasonló,
Oly szép, oly hü, oly munkás, oly jó!

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1877. január 7. (1. szám)

Pável Ágoston: Anyám! Szent robotos!

Anyám!
Szent robotos!
Kapanyél mellett álmodó poéta!
Sarlós nagyasszony!
Kinek igázottan is
ünnepet, Istent, életet,
dalt harsog vidáman az ajkad:

Köszönöm neked,
hogy egy harmatos, pitypalatyos
régi tavaszi órán
a szíved alatt megfogantál,
s gyönyörben-kínban a világra szültél,
és valahol a Jóreménység-foka táján
csodafának
kiültettél a szeles életpartra.

Köszönöm
kék, messzesejtő, szelíd szemedet,
mellyel úgy bámulsz e zagyva világba,
mint a zarándok hold kékes ezüstje
a titokzatos éjtszakába,
vagy mint kíváncsi gyermek
a meredélynek peremén
a zajló vizek zuhogó sodrába.

És köszönöm
örökzöld hitedet,
e csodálatos, égrehajló mágnespatkót;
kormos, csüggedt romok felett
a varázslatos reménypalotákat.
A hitedet,
ez ezermázsás horgonyt,
e dajkáló, szívós gyökérzetet,
mely a számumos Szaharának
sívó homokján is
gyümölcsös, dús életté bomlik.

És köszönöm
munkábanvásó, bronzos karjaid,
melyekkel a kurta telekből
és fogyhatatlan anyai szivedből
kiástad
hétrőfnyi mélyből,
hétfejű sárkányok öléből
a mesebeli, zengő kincseket
tizenegy gyermekednek.
És köszönöm,
hogy sohasem volt öklöd,
csak nyíló markod, simogató tenyered;
hogy még a bűn felé is
nyujtottál
irgalmas, szánó szeretettel
kovászos istenkenyeret;
és hogy szivedet raktad zsámolyul
gödrösútú bukdácsolók
szeges, hálátlan csizmái alá.

És köszönöm
minden csodáidat,
melyeket annyiszor míveltél
a posványos, piócás emberréteken.
Most is káprázik a szemem,
ha a zegzúgos élet
csodáid fényes partjaira vet.
És mint egy hófuvásos régi télen
kertünk végében egy lázárod,
(ki emberré szépült jóságodon):
úgy állok én is harminc év után
őszülő kerted tulsó kapuján
az égi Gazda felé tárt karokkal
s esennen így esedezem:
“Uram!
Lásd meg szolgálólányodat!
Számláld meg golgotázó lépteit,
számláld meg könnyeit,
és fizess neki a szíve szerint!”

Sostanj, 1931. nyarán