Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,
Be nagyon közelbe kerültünk.
Szánón simulunk, hogyha fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.
Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.
Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.
Megnézem magamat:
Megint sokan néznek:
Vagyok érdemeltje,
Vagyok-e valakije
E sokan-nézésnek?
Olyan messze esik
Tőlem már a hívság,
Hogyha megtörténnék,
Más akkor se volna, mint
Szomorú csacsiság.
Vén, léha életem,
Légy tanum e pörhöz,
Lásd, hogy időm örvény
S úgy futnak el napjaim,
Hogy nap napot tördöz.
Óh, milyen szamarak,
Kik úgy szólnak rólam,
Hogy a dolgom rendjén
S hogy csillámlón jól-vagyok
S testem-lelkem jól-van.
Édes barátiság,
Kétkedő barátság,
Édes mégis-tartás,
Be jó, hogy napjaimat
Mégis-mégis tartják.
Mint az egy-sín, a lélek oly magányos,
Bár rokon fémből öntetett a társa:
S bár néha boldog, mert látszólag páros:
Egyedülség a szívnek valósága.
Körülöttünk vad pusztaság terül,
Csillogva futnak a vad messzeségnek,
Egymás mellett – és mégis egyedül –
A végtelenben talán összeérnek.
Barátság, testvériség, szerelem:
Minden érzés e súlyos sorsot hordja,
De néha enyhül ércbeöntött sorsa.
Olyankor vonat jár a sineken:
Fensőbb gondolat, fensőbb szeretet,
S a sinek benne összecsengenek.
Ketten vagyunk a kis szalonban,
Szemembe néz, kezét fogom,
Szivem remegve, félve dobban
S tünődöm édes álmokon.
Olyan megejtő csend borul ránk,
Oly bűvös, méla hangulat,
Mintha szeretni most tanulnánk
Titokzatos varázs alatt.
S valami rejtett, véghetetlen
Mély bánat vesz rajtunk erőt:
Zokogni kezdünk mind a ketten
A nyíló mennyország előtt.
Rád bizton számolunk, hogy pártunkon leszesz,
Oly árut mint te, tán csak senki meg nem vesz.
Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!
Magam felett én is pálcát török:
E vers be színtelen, be semmi volt!
Neked: érték, kétségtelen, örök, –
Egedre szökkent csodafényű hold.
Testvér, Művész-Testvérem, mégis jó,
Mégis csak nagyon, nagyon jó nekünk:
Hogy önmagunknak szól marasztaló,
S egymásnak felmentő ítéletünk.
Ismered a violát, mely illatkincseit osztva,
Bájos körré tesz zord sivatagbeli tájt?
Szívjóságidból így alkosd, lyányka, világod;
Légy angyal körödön, úgy leszen az neked ég.
Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva –
Mint napot a fellegek?
Vagy reszketve, mint a szellőt
A rózsafa lombjai,
S elsápadó két orczádnak
Rózsája fog hullani?
Vagy, miként a hegy patakját
A kősziklák idelenn,
Ugy fogadod a megtérőt,
Egykedvüen, hidegen?
Vagy épen ugy, mint a vihart
A könnyelmü kis habok:
Az én lázas kitörésem
Csak neveted, kaczagod?
Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb “én”-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a “külső sötétségben”.
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.
S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.
Az élet titka: őszinteség –
S kerülik egymást a testvérek.
Csak akkor ismernek egymásra,
Mikor szállóban van a lélek.
Ó bús tengere vérnek, szennynek
Mikor, mikor, mikor apad már,
Ha egymásra sosem ismertek,
Testvérek – csak a ravatalnál.
1917. június 14.
