Éjjel, ha tengeren
Két gálya egymás mellett elmegyen:
Árboclámpájuk rögtön felrepül,
Köszöntik egymást ismeretlenül,
Ottkünn a tengeren.
Sötéten, hallgatag
Bolyongjuk át a földi utakat;
Van fájó szívünk, könnyező szemünk,
És egymás mellett mégis elmegyünk
Sötéten, hallgatag…
A tenyered forró, Meám,
fölforr a könnyem, ha ráejtem.
Forró tenyérrel jössz felém
a hideg szélben, dermedetten.
Nyujtod, adod a tenyered;
elringat két reszkető szárnyad.
Egykor ily puha kenyeret
adott anyám. Szeresd anyámat!
Ti ketten vagytok asszonyok,
remegők, gyávák, gyásszal szépek;
beteg mosollyal zokogók,
ha büszke ínnal félrelépek.
Enyémek vagytok. Rajtatok
minden melegség értem árad.
Ti két szép, szent Szomorúság!
Ti két szép szentkép. Két imádat!
Anyám kenyerét álmodom
s elbujok forró tenyeredbe.
S belopom anyám bús kezét
a te bús, hideg kenyeredbe.
Mindnyájan párhuzamos utakon megyünk az éjszakában,
Hátunkon görnyesztő tarisznyákat hordunk,
És kurta pórázon vezetjük a szívünket.
Mi nem érezzük egymást,
Mi nem ismerjük egymást,
Hideg homlokunk arasznyi utat világít
Botorkáló lábunk elé.
Kik vagyunk, mit akarunk?
Csillagok szikrázó rajzása az égen,
S iramodó, holdas-kék felhők,
Távoli fák felködlő óceán-sűrűje
S mögöttünk megfagyott városok.
Jaj, honnan jöttünk?
Mellünkön zsibbasztó emlékezések
Utak végtelenje lábunk előtt;
Már nem halljuk a megszökött istenek talpa-dobogását
És elillant szemünkről a régvolt asszonyok csókja.
De áramkörök szállnak ki szíveinkből
És az éjszakában hangtalanul versenyt karikáznak,
Kigyulladnak majd a szemaforok is
És akkor megállunk:
Ledobjuk tarisznyánkat,
Ismeretlen szókat suttogunk ki a csöndbe,
És vakító-fehér, síma kőkockákból
Hidakat építünk egymásfelé.
megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben
Rád bizton számolunk, hogy pártunkon leszesz,
Oly árut mint te, tán csak senki meg nem vesz.
Eltörted a pálcát magad felett:
Amit festettél: csupa szürkeség.
De engem elbűvöl a Te eged:
Ó ezerszínű naplementi ég!
Magam felett én is pálcát török:
E vers be színtelen, be semmi volt!
Neked: érték, kétségtelen, örök, –
Egedre szökkent csodafényű hold.
Testvér, Művész-Testvérem, mégis jó,
Mégis csak nagyon, nagyon jó nekünk:
Hogy önmagunknak szól marasztaló,
S egymásnak felmentő ítéletünk.
Ismered a violát, mely illatkincseit osztva,
Bájos körré tesz zord sivatagbeli tájt?
Szívjóságidból így alkosd, lyányka, világod;
Légy angyal körödön, úgy leszen az neked ég.
Ah, de mennyit gondolkozom:
Hogy fogadsz majd engemet,
Pirulva-e, elpirulva –
Mint napot a fellegek?
Vagy reszketve, mint a szellőt
A rózsafa lombjai,
S elsápadó két orczádnak
Rózsája fog hullani?
Vagy, miként a hegy patakját
A kősziklák idelenn,
Ugy fogadod a megtérőt,
Egykedvüen, hidegen?
Vagy épen ugy, mint a vihart
A könnyelmü kis habok:
Az én lázas kitörésem
Csak neveted, kaczagod?
Jó Testvérem e rossz világon:
Bölcsebb, derültebb, hívőbb “én”-em,
Bocsásd meg a szomorúságom,
Lázongásom, hitetlenségem.
Nézd el vak fogcsikorgatásom,
Itten, a “külső sötétségben”.
Fogadj el úgy, ahogy vagyok:
Kihűlt, kietlen égitestet,
Mely mégis iker-csillagod.
S nézi végetlen éjszakákon:
Messze a másik hogy ragyog.
Az élet titka: őszinteség –
S kerülik egymást a testvérek.
Csak akkor ismernek egymásra,
Mikor szállóban van a lélek.
Ó bús tengere vérnek, szennynek
Mikor, mikor, mikor apad már,
Ha egymásra sosem ismertek,
Testvérek – csak a ravatalnál.
1917. június 14.
Te vagy ma mámnak legjobb kedve
És olyan gazdag ez a ma,
Hogy, ha egy életet akarsz,
Ma nézz jól a szemembe.
Végig-nézhetsz a vágyak boltján,
Láthatsz ezer kirakatot,
Neked én vagyok egyedül
Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan
És hogyha nincsen örömöd
És hogyha nem érted a mát,
Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörüsége
És a ma öröme telít
És hogyha véget mondanál,
Hát – akkor sincsen vége.
