Ady Endre: Ifjú szivekben élek

Ifjú szivekben élek s mindig tovább,
Hiába törnek életemre
Vén huncutok és gonosz ostobák,
Mert életem millió gyökerű.

Szent lázadások, vágyak s ifju hitek
Örökös urának maradni:
Nem adatik meg ez mindenkinek,
Csak aki véres, igaz életű.

Igen, én élni s hóditani fogok
Egy fájdalmas, nagy élet jussán,
Nem ér föl már szitkozódás, piszok:
Lyányok s ifjak szivei védenek.

Örök virágzás sorsa már az enyém,
Hiába törnek életemre,
Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,
De virágzás, de Élet és örök.

Ungvárnémeti Tóth László: A’ Papagáj

Egy otromba nagy Papagáj ki rontván ketreczét,
Megyen egy berekbe, hogy magának, társai’
A’ több madárkák seregökön rangot vegyen.
E’ végre követi a’ hamis Tudósokat,
Tekintetökre, és hangjokra nézve is.
Gyaláz, ‘s ki gúnyol mindent. Neki a’ Fülmile
Vontatva; a’ Kenderike sehogy sem énekel;
A’ kis Barázda-billegető pedig, – talám
Tudhatna, úgy mond, valamit, a’ mint ismerem,
Ha ugyan tanulna, ‘s én lehetnék mestere,
Nincsen madár, nincs egy sem, a’ melly ö neki Kedvére szólna.
Innen a’ leg ékesebb Madárka-dalt is ketté vágja, ‘s meg szegi.
Egykor meg unván mások is a’ gyalázatot,
Meg kérik a’ Papagájt; “Uram ! szólj már Te is,
Ne csak fütyölj mindég, beszélj, vagy énekelj,
‘S hagyjad, csodáljuk, és kövessük szép szavad’.
Mikor a’ Papagáj rémülten; Uraim! igy felel,
Én jól fütyölök; de énekelni nem tudok! –

Tóth Árpád: Egy lány a villamosban

Fiatal lány volt, ám ölébe ejtett
Szemmel már úgy ült, mint dús terhü nő,
Ki révedezve sejti már a rejtett
Jövőt, mely szíve alján csendbe nő,
Maga körül minden zajt elfelejtett,
Lesiklott róla Gond, Tér és Idő
Körötte durva, lármás utasok
Tolongtak, s ő csak ült és olvasott.

Néztem hevült arcocskáját merengve:
Ki tudja, milyen sötét hivatal
Felé viszi szegény leányt a zengve
Robogó, zsúfolt, sárga ravatal?
De addig még övé a betűk lelke,
A kopott regény minden szava dal:
Grófnővé szépül, herceg lejt feléje,
S féltérden helyezi szívét eléje.

S megáldottam magamban ócska könyvét;
Ó, mert lehet akármi ponyva bár,
Letörli egy sorsocska árva könnyét,
S a vad világ többé nem oly sivár:
Egy árnyalattal tűrhetőbb, egy gyöngéd
Sóhajjal jobb, nem fáj úgy élni már –
Egy rossz író is így érhet föl tisztelt
Rendű és rangú harminchat minisztert!

Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bizta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Reményik Sándor: Fiaimhoz

Idők ormán döng már a léptetek,
Lelkemből-szakadt álmok,
Versek, ti harsonák, amiken át
A süket végtelenbe felkiáltok.
Fiaim ti, – lehulló életemnek
Fölemelkedő folytatásai!
Közöttetek fogok majd egykoron
Az Isten színe előtt állani.

Ott állok majd és körbe mutatok:
Nézd Uram, ezeket.
Ezek az utam mérföldkövei,
Az utamé, mely hozzád vezetett.
Értük bocsásd meg félszeg életem,
Helyettem ők éltek, szerettek,
Ne úgy arassak, ahogy én vetettem,
De ahogy ők vetettek.

Reményik Sándor: Halott poéta

Halott poéta versét olvasom,
Ki tegnap élt még. Úgy-e, furcsa ez?
Lelke szépsége reám permetez,
Mint aranyharmat hűs hajnali tájra,
Fürdik a lelkem áldott aranyába’.
Belőle belém árad az erő.
Koporsó, hát hol itt a fulánkod?

Igaz, igaz. – De vajjon tudja ő?

Elgondolom: e csöndes hegytetőn,
Mint most én, úgy fog majd bolyongani
Ha engem eltemettek, – valaki,
Kezében enyém: könyv és költemény:
Gyászom árnya s győzelmem fénye.

Igaz, igaz. – De fogom tudni én?…

Ady Endre: Dalok tüzes szekerén

Vad paripáim, hajrá.
Tomporotok ma véresre verem.
Ma én vagyok ifju Apolló.
No, ki jön utánunk?
Ki éri utol tüzes szekerem?

Gyí, keselyem: fiatal Bűn,
Gyí, jó lovam: fekete Álom,
Mi áttörünk, vad paripáim,
Ezen a szürke életen,
Mi áttörünk a barna halálon.

Kerekeim a sár ne érje,
Patáitokat semmi piszok.
Fény-országúton, hajrá, paripáim,
Nem vágnak elénk
Soha gyönge karú vén kocsisok.

Kis kordék döcögése
Átkát utánunk szórja, no, szórja,
Úgye, paripáim? Hol járunk mi akkor,
Hol jár már akkor
Az új daloknak ifjú Apollója?

Wohl Janka: Nem dicsőség…

Nem dicsőség, amiért epedve
Nyújtja szomjas lelkem vágy-remegve
Szellemkarjait.
Nem babért óhajtok homlokomnak,
Nem kívánom én e lombozatnak
Csába árnyait.

Késő századoknak ajakára
Úgy ne szálljon, mint Sapphóé szálla,
Valaha nevem!
Nem vágyik e halhatatlanságra,
Melynek fényénél sokkal több az árnya,
Sóvár kebelem.

Mert nem a nő gyöngéd homlokának
Szánta Isten a zöld borostyánnak
Vészdúlt ágait.
Fürtibe díszűl ő kis körének
Fűzze e kör felvirúlt üdvének
Fényvirágait.

S ez, mi után lelkem vágyva vágyik,
Elhagyottan ifjú szívem fázik…
Oly magam vagyok!
S mintha csillag hullna csendes éjben,
Hullnak szívemről le égőn, mélyen
Zokogó dalok.

Nyugodtabb lesz a beteg kisgyermek,
Hogyha ringatáskor énekelnek
Néki édesen.
Földi vágyak hangját én sem hallom,
Ha az üdvös szent szerelmet dallom
Szenvedélyesen.

Mit nekem dicsőség? Barátságra,
Szerelemre, csendes boldogságra,
Erre vágyom én.
Hasztalan! Lehetlen ezt remélnem!
Már elég, ha dalban, képzeményben
Percre föllelém!