Lithvay Viktória: Ferenczy Teréz emléke

Ifjú valál, de nem volt örömed,
Szívedben csak a fájdalom lakott.
Mások alig ösmernek könnyeket,
S neked az ég oly sok könnyet adott!
Panaszra ajkad mégis nem nyílott,
Csupán szívedből méla dal fakadt,
S te azt is keresztüllőtted legott,
Nem várva be, hogy az majd megszakad!

Mi fájt neked, leányka, oly nagyon?
Az emberek szerettek tégedet!
Az fájt, ugye, hogy köztük egy vagyon,
Ki téged forrón nem szerethetett?
S a fájdalom sötét határiban
Örömvirágot nem talált szemed,
Csak kín lakott szivednek harciban,
Jobb is, hogy téged a sír elfedett!

Amit az élet tőled megtagadt,
Megadta a sír, bárha oly sötét;
Itt elvesztetted szívnyugalmadat,
S a túlvilágon újra felleléd!
S azért nyugodj hát békén, csendesen,
Mi majd virággal fedjük sírodat,
Emléked nálunk örökös leszen:
Költészeted szent ereklyénk maradt!

Ady Endre: A verselő asszonyok

Nővéreim, verselő asszonyok,
Hogyan látjátok ti a Szépet?
Szebben kacag, hangosabban zokog
Tibennetek az élet?

Szerelem, szülés, lét és költözés:
Az élet-Szfinx nem asszony mása?
Bizonyosan nagyobb megkönnyülés
Az asszonynak sírása.

Bizonyosan szebb az örömötök
S harc nélkül jobban mertek sírni.
Óh, áldott az az asszonyok között,
Aki verset tud írni.

Reményik Sándor: Én eltűnök…

Én eltűnök már a művem mögött,
Mint horpadt sír a virágok alatt
Mint sápadt, elgyötört hajnali hold,
Ha tért foglalva felbukkan a nap.

Én eltűnök már a művem mögött,
Mint repkény alatt elsüllyed a rom,
Mint délibábos felhőzet mögött
Elrejtőzik a kietlen orom.

Virágok alatt ne keresd a sírt,
Napfényben holdat keresni: minek?
Repkény alatt rom, felhőn túl orom:
Nincs abból haszna, élve senkinek.

Virág, repkény, napsugár, délibáb,
Hirdessétek, hogy bennetek vagyok,
S ki mögöttetek, alattatok van,
Az már csak sír, rom, halvány hold, halott.

Reményik Sándor: Orvos-szavak?

Ó, szavaim, ti szomorú szavak,
Mondjátok, elég szépek vagytok-e,
Hogy aki olvas, vissza ne riadjon,
S édesen fájjon, ha fáj a szíve,
Szavaim, orvos-szavak vagytok-e?

Mert semmik vagytok, ha utánatok
Égőbb a vágy és tátongóbb az ür,
Szűkebb a sorskiszabta horizont,
S jobban sajognak a sebek belül,
A harc fölé ha béke nem derül.

Ó, szavaim, ti halk sebkötések!
Ha ügyetlenül tettem föl, mit ér
A fehér pólya bús szívek felett?
Művészet, tudás, szeretet, mit ér,
Ha átizzik a kötésen a vér?

1922. szeptember

Wohl Janka: A dalhoz

Hatalmasan ragadtad meg szívem,
Te Isten szózata, oh dal!
Lebilincselted és felkaptad lelkem,
Hogy mit a földön a földeken nem leltem,
Megnyissad azt a tiszta fényvilágot,
Hol minden álmat, minden boldogságot,
Hol minden vágyat, minden szenvedést,
És minden legtitkosabb érzést,
Mint hallelúját látunk éghez szállni,
És ott illattá, fény-angyallá válni.

Hatalmas vagy, hatalmas léssz, oh dal,
Szivem leghűbb barátja te,
Ki összefolytál benső életemmel,
Ki egy vagy minden mélyebb érzetemmel,
Ki üdvöt pótolsz, szerelmet, barátot,
Egy egész, ah, csak álmodott világot,
Ki sóhajtásom vagy, lehelletem,
Mosolygásom, könyűm, tekintetem,
Ki bennem élsz, mig én csak benned élek,
Ki keblemben vagy a második lélek!

S oh dal! Keblembe, szólj, honnan jövél?
Hol volt hazád, hol volt honod?
Miből levél? Virágok illatából?
Szellőknek illanó suhanatából?
A kis habok rejtélyes susogása,
Madárkák érzetes csiripolása,
Tündérek gyöngéd, rezgő szózata,
Mi fűze össze, lelkem dallama?
Az érzés, mely a végtelenen által
El-elvonúl, határtalan egy vágydal?

S olykor eget ostromló óriás,
Honnan veszed bősz hangjaid?
Vad bérceknek zuhatagos patakja,
A múlt sötétlő kísértet alakja,
Az elzárt oroszlán dühröhögése,
A fogoly sasszárny tompa rebbenése,
A tűzhegyből omló vad lávafolyam,
A férfiú arcán kín könnye, ha van,
Az tesz órjássá? – vagy anyád zokogása,
A hon szívszaggató jajkiáltása?

Oh dal, oh dal, te ég ajándoka,
Isten csókjával külde le!
Benned a korok minden szenvedése,
Benned a nagy proféták hirdetése,
Benned a múlt, jövő s remény-világok,
Szétsugárzanak, mint kész boldogságok,
Mig átkarolva mindent, ami nagy,
Magadban a világok tükre vagy!
És nékem, dal, te megnyitád az útat,
Melyen a szív a boldogsághoz juthat.

Mert mint megengedék az istenek,
Hogy a madárkák dalljanak,
S megengedék, hogy női szív is zengjen,
A női ajkon is dal-ima keljen:
Akkor kipótolák éltünk hiányát,
Megadták nékünk az Istenség szárnyát,
Megadtak nékűnk mindent, mi dicső:
Miénk lehet jelen is és jövő,
És istenítve szent szerelmeinket
Vélünk dicsőítjük szeretteinket!

Arany János: A vígasztaló

Mi a tűzhely rideg háznak,
Mi a fészek kis madárnak,
Mi a harmat szomju gyepre,
Mi a balzsam égő sebre;
Mi a lámpa sötét éjben,
Mi az árnyék forró délben…
S mire nincs szó, nincsen képzet:
Az vagy nekem, oh költészet!

Ha az élet útja zordon,
Fáradalmit fájva hordom,
Képemen kel búbarázda,
Főmön a tél zúzmaráza:
Néhol egy-egy kis virág nyit,
Az is enyhit egy parányit:
A virágban téged lellek,
Öröme a kietlennek!

Ha szivemet társi szomja
Emberekhez vonva-vonja,
De majd, mint beteg az ágyba,
Visszavágyik a magányba:
Te adsz neki puha párnát,
Te virrasztod éji álmát,
S álmaiban a valóság
Tövisei gyenge rózsák.

Jókedvem te fűszerezed,
Bánatomat elleplezed,
Káröröm hogy meg ne lássa,
Mint vérzik a seb nyilása;
Te játszol szivárvány-színben
Sűrü harmatkönnyeimben,
S a panasz, midőn bevallom,
Nemesebb lesz, ha kidallom.

Verseimben van-e érdem:
Sohse’ bánom, sose kérdem;
Házi mécsem szelíd fénye
Nem hajósok létreménye,
Nem a tenger lámpatornya,
Mely felé küzd száz vitorla,
Mely sugárát hintse távol…
Elég, ha nekem világol.

Csokonai Vitéz Mihály: A rózsa

Gyakran a setétes üregű barlangnak
Rejtekébe fényes kincshalmok lappangnak,
Gyakran a természet láthatatlan karja
A keserű alá az édest takarja,
A kezeket sértő tövissek bokrai
A lágy tapintású rózsák hajlékai,
Melyeknek ha színét s kinyílását nézem,
Csudálkozásomat szűntelen tetézem.
A nyílás ideje amíg el nem haladt,
Kucorog a rózsa zőld boríték alatt,
Majd osztán levelit széjjelebb taszítja,
Gyenge bimbócskáit részekre hasítja,
S pirosló újjait onnan kimutatja,
Mellyel a kíváncsi szemet csalogatja.
Végtére kinyílván egészen kebele,
Kereken egymásra tekerűl levele,
Leveleit pedig oly szín palástolja,
Hogy azt a festő kéz hiába majmolja.
A hajnal is midőn ettől kölcsönözött
Színnel ékeskedő köntösbe öltözött,
Ilyen ruhájában feltetszik az égen,
Diadalmaskodik vénusi szépségen,
A gyenge orcáknak rózsaszín fedele
Forró szeretetet sok szívben nevele.
Maradj tehát festő, penzel minden mázza;
Mert e’ néked minden műved megalázza.

1790.