Siess. Az út, amelyen állasz,
sötét kérdésre néma válasz.
Ma szégyelném már, hogy szeressél.
Siess. Megleled, mit kerestél.
Csak menj el büszke fejvetéssel.
Siess. Rohanj. Vigyázz. Ne késs el.
A fej alatt a láb levásik
a legutolsó állomásig.
A láb megáll, a fej leszédül
és: jaj… így szól a szív legvégül.
Vert az óra,
Halnak a remények,
Kik szívembe
Hajnalfényt hintének;
Szebb jövendő
Tiszta hajnalfényét,
Mely keblemnek
Éjjelét üzé szét.
Vert az óra!
A szörnyű itélet:
“Elszakadni
Mindörökre tőled,
Lány! szerelmem
Nyájas tavaszában!”
Zúga hozzám
Rémes kongásában.
Szűm nyugalmát
Ismét hol találja,
Messze tőled
Keblem ideálja?
Honnan int a
Csendes béke réve,
Honnan int a
Bujdosó elébe?
A mosolygva
Kedvező szerencse
Pályád édes
Örömökkel hintse,
Míg én búban
A széles világot
Átfutom, nem
Lelve boldogságot.
Ostfiasszonyfa, 1839. szeptember
Kívűl a fagy,
Belűl a tűz –
Kinom de nagy!
Siromba űz.
Te barna szűz,
Te elhagyál,
Kezére fűz
A zord halál.
Éltem valál,
Szerettelek,
S hogy elhagyál,
Most elveszek.
Jaj, por leszek,
Rut földi por,
Rám lengenek
Bú és szomor.
A jégszived
Lesz sirszobor,
Az esküvőd:
Halotti tor.
Egy lány hajába hullt,
A véletlen, a szél
Hozta. Gyűrött kis múmia-levél,
A sötét fürtök közt pihen:
Vándor, különös, oda nem való,
Szomorú idegen,
Egy lány hajába hullt, most ott pihen.
A lelkem is, ha lány hajára száll,
Ott úgy pihen,
Mint ez a vándor,
Ez a szomorú, száraz idegen.
Hogy megpihent: tán maga sem hiszi,
Egy pillanat – s a szél tovább viszi,
Tovább, tovább…
Szélnek bocsájtottam
A régi szerelmet,
Új nem virágzott ki
Az “egy” “régi” helyett.
Kifakad a bimbó
Első napsugárra,
Ritkán van a szívnek
Másodvirágzása.
Sötét felhő vonul
El a fejem felett,
Lelkemen is átfut
Sötét emlékezet.
Aztán napfény váltja –
De jó, hogy még élek!
Múló a “szerelem”,
“Szeretet” az élet!
Orgonafa viritása,
Hogy a könnyem más ne lássa,
Orgona fa alatt ejtem,
Fehér virágába rejtem.
Hűtlen lett a babám hozzám,
Ha lehetne, visszahoznám,
Jaj, ha tudnám merre járhat,
Felkeresném a rózsámat.
Ha lehull a gyenge virág,
Szebb lesz-e nékem a világ?
Én teremtőm, jó Istenem,
Hozd vissza a rózsám nekem!
Ne hagyj el! Oh, ne vidd magaddal
A régtől várt tavaszt.
Számomra balzsam nincs legében,
Ha vele nem maradsz.
Hiába nyílnak, illatoznak
Az ibolyák nekem,
Ha őket a te kebeledre
Frissen nem tűzhetem.
Pacsirta, csalogány dalában
Mi gyönyört leljek én,
Mikor nem csendül a te hangod,
Legédesebb zeném?
Te vagy szivemnek napsugára,
Te üdvöm és hitem,
Ha elhagysz, minden oly sötét lesz,
Amilyen a szivem.
Először hogy ha elhagyott
Barátod, kedvesed,
Sötét lesz élted, fénytelen
Szíved majd megreped.
Ha másodszor egy kedves lényt
Sors tőled elragad,
Megkettőzött a fájdalom,
Mely lomhán rád szakad.
Ha harmadízben búcsúzál
Még égetőbb a seb,
A kín, mely lelked fogja át,
Még szörnyűbb, élesebb.
Mert már nem őrzöd vigaszul
Szentelt emlékidet,
Hiszen tudod: – előbb-utóbb
Feledni fog szíved.
Int a pálya távola!
Csókod lángol ajkamon.
Égnek áldott angyala,
Légy szerencsés útadon.
Nyujtsad drága jobbodat
Zálogúl, hogy lángodat
El nem oltják a korok;
S bár eltép a sors hatalma
Hő szerelmem istenálma
Emlékidben élni fog.
Még szemed dicső egébe
Engedj egy tekintetet,
Ah ez önt enyhűletet
Vérző szívem mély sebébe.
Csókod lángol ajkamon.
Égnek áldott angyala!
Int a pálya távola:
Légy szerencsés útadon!
Forog a szélmalom négyes vitorlája,
Hüvös esti szellő fujdogálgat rája.
Csak forog, csak forog, pedig a garadon
Két-három búzaszem – az is alig vagyon.
Szívemben is forog ilyen négyes kerék,
Hajtja gondolatom, csak feléd, csak feléd.
Rég megőrölhette volna a bánatot,
Melyet távozásod a szívemben hagyott.
Rég megőrölhette volna a szívemet
Az a gond, mely váltó, de sohasem feled.
Mikor jön már szélcsend, békesség, nyugalom,
Mikor csendesül le e nyugtalan malom?
