Ha csak ez kell: isten veled, babám
Ki mást csak néz is, engem nem szeret;
Emlékem úgyis fél-emlék csupán –
Isten veled.
Vannak dolgok, amiknek íze vész,
S vannak, miket a szív sosem feled –
Teszem: két pici láb, két fura kéz –
Isten veled.
Olykor a nap egy percre fölragyog,
Aztán megint köd ül a bérc felett –
Légy oly vidám, amily bús én vagyok –
Isten veled.
Dámon, hát csak elfelejted,
férjfi esküvésidet?
Száraz szemmel sírba ejted
pártod által Czidlidet?
Hányszor kérted térgyeidrűl,
hogy rabomnak tartsalak!
Hányszor mondtad ösztönidrűl,
hogy csak értem lángzanak?
Két nap múlva, hogy kezemre
fellobbantak vággyaid,
elcsökkentek zártt szívemre
tűzzel kezdett ostromid;
‘s megsajdítván ablakombúl
szép Rozílis’ termetét,
elszaladtál udvarombúl,
kóldúlgatni gyöngykezét.
Jaj! mit kezdgyen árva szívem?
Illy kegyest hol lelhetek?
Harmad napja, nem vagy hívem,
már is, nézd, mint söppedek.
Térj meg vissza hűltt ölembe!
még ma estig várhatok.
Ah! de az’tán bús mellyembe
eggy hegyes tőrt – álmodok.
1806.
Most elbocsátlak, kis női csukák.
Falánk szátokkal hogy bánni nem tudtam,
Nem leszek most már továbbat az útban:
Vizek vannak, ússzatok vizeken.
Nehéz halfogás volt ez a pár év itt,
Mert minden asszony
Egy szalasztott leányságnyit vénit
Önmagán és kiszemelt férfián.
Hajh: női csukák, ússzatok, faljatok.
Nekem már mindegy, elbocsátalak,
Te utolsó is, legkisebb szivemnek,
Képzelt arany-hal, kis senki leány.
Várnak a hozzád-méltó halak
S falánk szádon talán megpihennek
Más áldozatok.
Most elbocsátlak, kis női csukák.
Madár dalolgat édesbús dalt
A cserjék ág-bogán,
Madár dalolgat, párjavesztett
Szomorú csalogány.
Magam is ilyen párjavesztett,
Bús csalogány vagyok,
Lelkem borongva száll az árnyban
S a multon andalog…
De most egyszerre napfény villan
Az erdő fáin át –
A lombokon lobogni látom
Az élet zászlaját.
Szemközt nevet a sziklabérc is,
A szél szemközt kacag
S mely előbb búsan sírdogált, most
Felujjong a patak;
Táncolnak a lengő levélkék,
A madár hahotáz –
Oh, több a szerelem szívemben,
S erősebb mint a gyász!
Egy ölelés, egy lopott csók után
Melynél tisztább tán nem volt e világon…
Te azt mondád, rideg valóra válott
S széjjel foszlott a tündéri szép álom
Lebbent a fátyol, s most már tisztán látod
Hogy azt a csodás, édes, szép világot
Hol álmodon tölténk az életet
Vissza hozni már többé nem lehet.
Csodálkozol, nagyon csalódott. Édes
Az én lelkem még most is ott bolyong
Abban a csodás, hófehér világban
Hol eltűnik a földi baj, a gond…
Hol tiszta lelkek… szűzi, szent szerelme
Ha egyszer, másszor mégis lángra kelve.
Egy percznyi kéjt, gyönyört lop is talán…
Ép oly tisztán marad meg azután…
Mert, csodás hely az álmoknak világa!!!
Oh! ott még él a tiszta szerelem
Ott még nem hull a virág szirma le
Egy érintéstől, úgy mint idelenn…
Mert nem durva, nem vakmerő kezekkel
De féltő, gondos óvó ichlettel
Érintik meg a kertnek ép virágát
Ne hogy veszítse üde, szép zománczát!
Ne bánd tehát én édes, szép virágom
Hogy tiszta vágygyal érintettelek
Mert lásd, a meddig velem együtt jártál
Nem érintettek durva, vad kezek…
De, hogyha mégis, mégis úgy találod,
Hogy szét foszlott csodás tündér világod
Hogy nem jöhetsz velem, — úgy érezed…
Sírva bár, — de búcsúzzúnk — Ég veled.
Hétfaluban a hány legény,
Annyi lány,
Lány -, legénynek öröm lángol
Ajakán.
Csak én hagytam messze, messze
Hétfalut,
Nem csókolhat rózsám engem,
Vad fiut.
Rózsám, hervadsz vagy virulsz még?
Nem tudom,
Ne várj reám, mert én messze
Bujdosom;
Nem is térek haza még oly
Izibe,
Mig a fejem szürke haj nem
Növi be.
Van még százszor szebb fiu, mint
Én vagyok,
Vigyázz, hogy majd eggyel kezet
Fogjatok.
Osztjatok meg a sirig bút,
Örömet,
De ne felejts azért soha
Engemet.
Csalfa volt hő esküvésed,
Változékony lenge kép!
Csalfa, mely szemedben égett,
A szerelmi láng.
Elhagyál, oh hittelen!
S el minden veled –
Mint kirablott puszta ház,
Melynek kincse, bútora
Összetépve, szertehányva,
S benn s körűle és felette
Minden élet ölve van,
Csak magányos éji szél
Jár zokogva csarnokán:
Oly magányos, oly kirablott
Néma, puszta e kebel;
Benne minden érzemények,
Istenálmak, lángszerelmek
Szertedúlva, és kihalva –
Változatlan híveműl csak
Egy maradt: a fájdalom,
Aki síromig kisér.
Megszakadt hur utóhangja –
Száll feléd dalom!…
Ejts egy könnyet emlékemre
Édes angyalom!
Mintha a’ szomorfüz ágát
Meglebbenti szél;
‘S a’ tó álmadó hulláma
Lágy rengésre kél;
‘S a’ fehér liljom virága
Megremeg, ‘s lehull;
És a’ hattyu énekelve
Viz alá borul:
Titkos- édes fájdalomtól
Halkan, csöndesen
Megreped a’ vérező sziv
Érted, édesem!
Daura! míg engem szerettél
Míg szemem közzé nevettél
S kedves csókjaidnak méze
Eggy jobb világba ígéze;
Az egész föld kerekségen
Nem vólt más bóldogabb mint én
Daura! mond meg mit vétettem
Hogy szívedet el vesztettem
Hogy el tűnt szerelmed képi
Szívem szerte szélyel tépi.
Nem! mit szenvednék éretted
Hívségem ha meg vetetted.
Itt a képed! tartsd magadnak.
Míg könnyeim el száradnak
Siess. Az út, amelyen állasz,
sötét kérdésre néma válasz.
Ma szégyelném már, hogy szeressél.
Siess. Megleled, mit kerestél.
Csak menj el büszke fejvetéssel.
Siess. Rohanj. Vigyázz. Ne késs el.
A fej alatt a láb levásik
a legutolsó állomásig.
A láb megáll, a fej leszédül
és: jaj… így szól a szív legvégül.
