Nem mint mások könyes szemekkel,
Búsulni ide nem jövök;
Nekem itt virul a boldogság,
Itt fakadnak az örömök.
Másnak nehéz, fojtó teher csak,
Nekem édes balzsam e lég;
A nagyság hogy megvérzé lelkem,
Vigasztalóm a semmiség.
Leülök a zöld puha fűbe
S oly elégülten dalolok;
A dal után el-elmerengek
…s állnak a hideg oszlopok…
Az elhaló nap végső csókja
Ég márványhomlokuk felett;
Oh a világ hideg szivébe
Vet-é ily fényt a szeretet?!
Nem voltak fiai és lányai
A hús és vér vak törvénye szerint.
De voltak fiai és lányai
A szellem szabad törvénye szerint.
Erős lelkében nemzedéket hordott
És összekapcsolt nemzedékeket,
Lelkeket ajándékozott egymásnak –
S mikor meghalt, – kincs: rozsda, moly helyett
Nagyszerű, áldó mozdulattal mondta:
Gyermekeim: Egymást öröklitek.
1938.
Hogy elhallgattak a dalok,
Mik azelőtt zengének;
Lásd, lásd, tied volt egyedül
A világban járt ének.
Most világuk egy kis szoba
A kiömlő daloknak,
Miket sokszor nem is a lant,
Egy tekintetem mond csak!
Oh de szép a költészet igy,
A te meleg szivednél,
Hol oly nagy értelmet lehel
A legkisebbik csép vér;
Hol minden ugy megértve van,
Mit lázasan kiejtek,
S ölelő karod koszorú
Reád hajló fejemnek.
Kertem alatt ha kimégy a rétre, leányka, s az ajtót
Zárva s szökőkutamat víztelen állva leled;
És zaj nélkül az ernyőket, hol máskor öröm zeng,
S pusztán a szerelem játszadozása helyét:
Vissza ne térj, kedves! idegennek nem vagyok én honn;
Téged, csak jőj, kert s kert ura várva fogad.
1831.
