Végtelen mezőkön
Vérpiros virágok,
Mámoros kelyhükben
Ringatózó lányok,
Mint apró harangok
Szivedbe zenélnek:
Áldozó zsoltárát
Az élet zenének.
Éjszaka palástján
Földi szennytől távol
Csillagoknak fénye
Könnyedre világol,
A csend végtelenjén
Bus hárfák zenélnek:
Vágytalan tüzei
Örök békességnek.
Májusi alkonyat…
Sötét mélyű város…
Lámpák sápadt fénye
Utakra sugároz,
Rögös ösvényekre
Imbolygó fényt vetnek:
Ez volna tüze az
Emberszeretetnek?
Azt mondja Panka: ugyan, apukám,
Az ég mihozzánk mennyire lehet?
Szemét nevetve megcsókoltam én:
Nagyon közel van, édes gerlicém!
Mit is mondhattam volna egyebet?
Azt mondja Panka: ugyan, apukám,
Mikor vezetsz el oda engemet?
Reszketett könnyem aranyos fején:
Nekem már nincsen szárnyam, gerlicém…
Mit is mondhattam volna egyebet?
Azt mondja Panka: akkor apukám,
Én se megyek, ha néked nem lehet.
S hogy ne is tudjon elröpülni, én
Szivemre zártam édes gerlicém:
Mit is tehettem volna egyebet?
1906.
Mesebeli kis királyhoz
Betévedt egy kis leány,
Hogy az éppen ozsonázott
Tulipános udvarán.
“Ugy-e szép itt, ugy-e jó itt?
Nézz csak ide meg oda,
Bársony itt a gyepes udvar,
Drágakő a palota.
Nézd, a libám ezüst tollú,
Aranyszőrű a cicám;
Ugy-e itt maradsz minálunk
Örökre, te kis leány?”
“Köszönöm a meghivását,
De el nem fogadhatom,
Szalmatetős kicsi kunyhó
Az a ház hol én lakom.”
“A mi libánk közönséges
S nem aranyos a cicánk:
De ott van a két testvérem
S édes apánk meg anyánk.”
“Ha ölelnek, ha csókolnak
S fejem rájok hajthatom:
Szalmatetős kicsi kunyhót
A világért nem adom.”
Közeleg már, közeleg a pillanat…
Viszontlátom az én kedves fiamat,
Szinte látom: hogy jön be a szobába,
Kicsiny karja, picziny karja kitárva.
Bizony, bizony e pillanat édes lesz,
Oh mi forrón szoritom majd szivemhez;
Betakarom, elfedem őt karomba,
Mint virágát elfödi a fa lombja.
Azután majd a térdemre ültetem,
Ő meg mesél, beszél nekem szüntelen,
Gyermek beszéd!… bizony semmi nincs azon,
Mégis olyan áhitattal hallgatom!
Már az igaz, hogy azt tudni nem lehet:
Mért szeretünk egy ilyen kis gyermeket?
Oly esetlen minden szava és tette,
Mégis… mégis majd meghalunk érette.
Annyit beszélnek máma gyűlöletről.
Mondják: a gyűlölet:
csak kötelesség önmagunk iránt.
Önvédelem,
lét- s fajfenntartó érzésáradás.
Nevezik Szentnek,
ösztönös életakarásnak,
haláltmegváltó bűvös csodaszernek,
és “szent” önkívületben
lobogtatják az irtózatos csóvát.
E fonnyadó, kialvó bolygón
mindenki gyűlöl valamit,
mindenki gyűlöl valakit.
Tengerként hömpölyög a gyűlölet köröttünk,
s a szánkig érő véres áradatban
iránytű nélkül, mint hajótöröttek,
fuldoklunk, vergölődünk.
És nincs Noéja ez új vízözönnek.
Noéja nincs, bárkája nincs,
bárkája nincs egy boldogabb, vidámabb,
fehérebb emberfaj számára.
És nincsen Ararát!
Az emberordas
süket a szeretet szavára,
s a gyűlölettel edzi agyarát.
Siralomvölgye ez a föld?
S mi tette azzá?
A Káin-örökség sátángarasa;
agyarkodás, acsarkodás
apák, fiúk és nemzetek között,
e földi Bábel sok csodája,
ezernyi nyelve és bálványa közt.
A Bábel alján sután őgyelegve
– pusztába tévedt bús zarándok –
csodálkozó, riadt szemekkel
csak elnézem a nyüzsgő hadivásárt.
Haragos öklök lendülnek felém,
tarajos nyelvek lázadnak reám,
s én dermedt szívvel, zakatoló aggyal,
megvert kuvaszként tovakullogok
a megbomlott, a százcsodájú
és ezerrémű új Bábel alól.
–
Uram! ha megváltozott őstörvényed,
s ha már a gyűlölet is üdvözít:
bocsáss meg Te gyarló szolgádnak,
hogy szeretettel néz minden teremtett lényre!
Az emberek meg nem bocsátanak.
Este van, este van,
Édesapa fáradt –
Aranyhajú lányom,
Te bonts nekem ágyat.
Szelíden te simítsd
Puhára a vánkost,
Ágyam szélire is
Te ülj ide már most.
Homlokomon a bú
Nagyon elborongott,
Kicsi száddal róla
Leheld el a gondot.
Virágfejecskédet
Hajtsd szívem fölébe,
Nevess éjszakára
Csillagot beléje.
Mesélj is majd egyet
Szegény apukádnak,
Úgy, mintha mesélnél
A hajas babádnak:
“Volt egy szegény ember
Nagy meseországba,
Nem volt mása, csak egy
Aranyhajú lánya…”
Pénz és szeretet kell a jó házassághoz,
Különben ha e’ nincs, mindég gyötrelmet hoz.
Ép-e még az asztal?
Áll-e még a ház?
Reggeltől napestig
Játék, hancuzás.
Összeforgat mindent
Ez a két gyerek,
Oly nagyon örülnek –
Szinte rettegek.
Sápadozva járom
A szobát körül;
Ha madár, ha gyermek:
Félek, elröpül.
Esténként megnézem
Ágyacskáikat:
“Jó helyed van Kornél?
Bélám, rendbe vagy?”
Lehajlok föléjök,
Halkan suttogok:
“Köszönöm, hogy éltek
S itt maradtatok!”
Szeretem az égnek csillagtáborát.
Szeretem a Földnek parányi porát.
Szeretem az erdőt, a vadvirágot.
Szeretem a jót és az Igazságot.
Szeretem egy asszony dolgos két kezét,
Szeretem egy asszony egész életét.
Szeretem a csókját, hosszú szép haját.
Szeretem két fiam kacagó szavát.
Szeretem a könnyet, a titkos csöndet.
Szeretem az oltárt, az imakönyvet.
Szeretek mindenkit, szeretek mindent,
Aki velem együtt szereti Istent.
1929.
Adjon Isten, ami nincsen
Az új esztendőben!
Így énekelt Arany János
Rég elmúlt időben.
Adjon Isten, ami nincsen
Én sem kérek másat,
Hogy mi nincsen, nem kell ahhoz
Semmi magyarázat.
Minden ember maga tudja,
Mi néki hiányos,
Azért kérte azt, mi nincsen
A jó Arany János.
Ami megvan, bolond kéri,
Meg a telhetetlen,
Kérjük hát csak, ami nincsen
Egyezzünk meg ebben.
Kevés a van, sok a nincsen
Ma is, miként régen,
De a sok közt, hogy egy nincsen
Rettentő nagy szégyen.
Nincs szeretet a szívekben:
Ez a legfőbb nincsen,
Szeretetet a szívünkbe:
Ezt adjon az Isten!
