Reményik Sándor: Hűtelenül

Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha –
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.

Egyetlen választottként
Én nem szerettem senkit.
Lelkemnek pilleszárnya
Mindegyre tovalendít
Szürcsölni lélek-mézet
Egyik virágról a másik virágra.

Igaz: nem ígérgettem –
Nem ámítottam senkit
Örökkétartó szerelemmel –
S beértem egy-egy fényes, tiszta perccel.
A percnek nem volt sodró szenvedélye,
Észbontó mámora –
De fanyar, hideg hajnala se jött,
Temetése, tora
Soha.

Amit itt átéltem a szerelemből:
Egyetlen sugár volt csupán a mennyből.
Talán nem is volt szerelem.
Kevesebb is, több is a szerelemnél.
Édesség, mely Éden-kerten is túli
Titok-fákon terem.
Amit itt átéltem a szerelemből.
A Szűz jegyében,
Különös csillagok alatt:
Nem volt szimfónia.
Halk hangolás – símogató varázs:
Preludium maradt.

Én senkit meg nem csaltam.
S valahogy mégis hűtelen vagyok.
Mindenkihez. – De főképen egy sírhoz,
Mely messze ködlik
S foszló párákból néha felragyog.
Talán Ő volt mégis az igazi.
Mindenki másnál mégis igazibb.
Porló szívéből nő most egy virág,
Most, hogy tél sem volt s már tavaszodik.

Szeretnék mostan odaszállani,
Bódultan ejteni a sírra le
Két hűtlen pilleszárnyam –
S elrejtőzni minden virág elől
Az egyetlenegy, síron nőtt virágban.

Ó, de hiába volna, mindhiába!
Hiába sóvárognék lenni
Síri virágom örök remetéje.
Ő szólna – ó, hogy emlékszem mosolyára:
“Édes Barátom –
Nincs tehetségem a féltékenységre.”
Hiába sóvárognám szívni
Kelyhéből a hűség halálos kéjét –
A végső békességet:
Ő jobban ismert –
Tudná, hogy harmatot gyüjtök és mézet,
Hogy költemények születhessenek,
Mindíg új költemények.

S válaszomat se várva –
Ő küldene tovább
Egyik virágról a másik virágra.

1936.

Reményik Sándor: Nem kérdezem már

Szomorú Testvérem, én megpróbálom
Nem kérdezni többé tőled, miért vagy szomorú.
Nem hessegetem s nem riasztgatom többé
Tapintatos, vagy akár tapintatlan szóval
Az árnyékodat, mely csupán tied,
Tied, megoszthatatlanul.
Szerény vagyok én, vigasztalni vágyó testvéred,
Azt kívánom csupán,
Lássalak úgy, ahogy láttalak utoljára:
Ajkad körül nyoma sincs dacnak, keserűségnek,
Fájdalmas, kemény, szigorú önuralomnak sem,
Áttetsző orcádon kifinomult, éteri virág a bánat,
Ha földi gyökere volt e drága virágnak,
A gyökeret mintha elmetszette volna kegyesen arany olló.
Két szomorú szemed két nyugtató fényű lámpás.
Fényük már a szelíd öröm távoli rokona talán.
Az Ő szomorúságának fénye visszfénylik bennük,
Ki maga mondta: Szomorú az én lelkem mindhalálig.
Szomorú Testvérem, látod,
Így is fáj, fáj,
De nem nyugtalanít már úgy a szomorúságod.

Szomorúak a szemeid, ezek a csendes csillagok?
Magadba nézel, s nézel magad köré:
Tiszta szemed hogy ne volna hát szomorú csillag?
Látó ember szeme lehet-e más, mint szomorú?
S elvehetem-e én szemedből ezt a szomorúságot?
Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
Néz a világ éjjelébe az Isten is.
Az Isten is.

1937.

Reményik Sándor: Őszi csodák

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
A tekintetem rátévedt egy fára:
Nini még most sem sárga.
Zöldnek tartotta meg
Szép reménység-ruhában
Az, aki megtarthat mindeneket.
És én is élek,
És én is élek
S megvannak mind, akiket szeretek.
S e nekem-láthatatlan tündér-őszben
Eljönnek hozzám az őszi csodák:
Másodszor borulnak tündér-virágba
S hoznak pici, fanyar, fura gyümölcsöt
Az almafák.

S a drága földön, nem is olyan messze
Másodszor érett meg most a cseresznye,
Az elnyílt őszi-kikerics helyén,
Őszi bánat és lila gyász után,
Októberi dombok oldalain
Pompázik a tavaszi kankalin.
Rügyet bont minden ág
S belőlem is szinte nap-nap után
Kihajt egy vers-virág.
S ki tudja még mi lesz?
Lehet, hogy a közelgő karácsonnyal
Zúgni fogok erdőkkel egyetemben
Lombkoronás, orgonás áhítattal.

Ülve a karosszékben,
Ma legelőször néztem
Szemközt az utcasort.
Az utcasor felett
Egy színes felleget.
A szemem újból rátévedt a fára.
A reménységben megtartatott fára, –
S akkor gáttalanul,
Feltarthatatlanul,
Elbírhatatlanul
Robbant ki szívemből a hála.

1934. október 11., Dr. Filep Gyulának

Reményik Sándor: Jégvirág

Mint egy kísértet, hófehérbe’
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal:
Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron – talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, – s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér:
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri:
Nem tudom, mit vétettem néki!

Holt virágokat ablakomra
Így fest a lelkiismeret,
S a halottakat mutogatva
Kérdezi rendre: Ismered?!
Ibolya, csengettyűke, rózsa!…
Tél van, éjfélt ütött az óra!

Bocsássatok meg, drága holtak,
Kezemtarolta bús mezők,
Inkább nem tépek több virágot,
Ó, csak adjatok pihenőt!
Ha majd a nyári réten járok,
Eszembe juttok: jégvirágok!

Reményik Sándor: Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem.
Én végigálmodom az álmait,
Ő végigéli az én életem.

Ő helyettem is él, szenved, szeret,
Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet,
Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton.
Én benne eltemetett vágyaim
Hazajáró lobogását látom.

De néha őt kísérti egy-egy álom:
Mennybe törő és földbe temetett,
Álom, amelynek folytatása
Csak bennem, az én lelkemben lehet.
Azt én nevelem, azt a gyökeret.
Titkos virágként világra hozom,
Nap felé fordítom a szirmait,
S égre festem egy halvány hajnalon.

Van egy barátom, végzetesen más,
És végzetesen mégis egy velem,
Barátságunkban épp ez a varázs.
Én benne élem égig magamat,
Ő bennem álmodja magát az égig.

Ha találkozunk egy más csillagon:
Szerepeinket talán kicserélik.

Lám Bélának

Reményik Sándor: Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, –
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Reményik Sándor: Vihar utáni gondolatok

Csak egyszer adnád énnekem
Teremtő Úr hatalmadat:
Az elszabadult orkán erejét,
A felhőszakadás
Patakokat dagasztó hatalmát!
Csak azt a percet adnád énnekem
Én Istenem, csak azt a percet,
Amelyben a leomló görgeteg
Közepén vágja ketté az utat
És a lázadó elemek
Kitűzik zászlajuk
A halombadőlt szálfák barrikádján.
Csak ezt a percet,
Csak ezt a földrengető percet add nekem,
Isten!

Tudnám, hogy mitevő legyek vele!…