Fazekas Mihály: Ki a bóldog?

Bóldog, ki fákat űltet, ólt
Ifjú legény korában,
Osztán azokra gondja vólt,
Hogy nőjjenek bujábban,
Hernyó, bogár ne bántsa,
Nyúl, kecske meg ne hántsa.

Kivált ha nem róvják azért,
Hogy a kéménnye füstöl,
Dézmát nem ád, se taxabért,
Nem tarthat a becsűstől,
Nem korhelyes, se kényes,
Be bóldog egy legény ez.

Amely leányzó nem hever
Virága szép korában,
De sütni, főzni, varrni szer,
S nem módiz a ruhában,
Vídám, eszes, serény, jó,
Be bóldog egy leányzó.

Midőn az ilyen bóldogok
Egymás eránt hevűlnek,
Azon az égiek magok
Előre már örűlnek,
Látván, hogy a teremtés
Itt is lehet szerencsés.

Tisztán verő jó szíveket
Egymással egyesítik,
Szeplőtelen hűségeket
Áldással ékesítik.
Úgy-é bizony, hogy e’ már
Valóba bóldog egy pár.

Ők a világi terheket
Fogódzva hordogatják,
A homlokon gyűlt cseppeket
Csókkal leszárogatják;
Gyűl a gyerek, de nő is,
Gyűl a segítgető is.

Már a fiú az ölyvöket
Riasztja a csibéktől,
Csergetve a gyümőlcsöket
Megőrzi a verébtől,
A fára már fel is mász,
Anyjának ért epert ráz.

A kisleány már enni hint
A tyúknak és rucának,
De csakhamar bé-bétekint
S nagyot visít anyjának:
Jöjjön ki! a kakassa
A tyúkot eltapossa.

Mindennemű szükségeket
A szorgalom beszerzi,
Rakásra gyűlt élelmeket
A gondos ész megőrzi,
Szintúgy dologho’ nyúlnak
A gyermekek, s tanúlnak.

A jó szülői nyomdokon
Hogy ékesen nyitának,
A jól nevelt leányokon
Minden szemek kapának.
Elhordta a szerencse,
Már mindenik menyecske.

Három fiok kinőtt: eme’
Törvénytudó, ama’ pap,
Egynek vitézi érdeme
Véres jutalmakon kap.
Csak egy maradt a háznál,
Az ősi gazdaságnál.

Jó kis segítő is kerűlt
Menyűl a jó anyának,
Hordozni a nagyobbra gyűlt
Terhét a ház bajának.
Gondos, serény, eszes, jó,
Napához úgy hasonló.

Gyakorta a két öszveűlt
Szépen megért öregnek
Körűlte már a kertbe gyűlt
Másod rajok csevegnek.
Egyik csapat cicázik,
Egy báboz, egy cocózik.

Némely’k após combjára űl,
Némely’k alatta bújkál,
Kis lyány kereng anyós körűl,
Egy a fején babirkál.
Igy múlat olykor-olykor
A kétszeres gyerekkor.

Egy kis legény a fára mász,
Keres gyümőlcs puháját,
Vagy elterűlt ponyvára ráz,
S megrakva inge alját,
Hogy kedveket találja,
A véneket kinálja.

Héj! mond após, midőn kezem
E fákat óltogatta,
Egy vén dudás, emlékezem
Biz erre, mondogatta:
Hogy bóldog, aki fába
Ólt kis legény korába.

Fazekas Mihály: A sok baj

Héj, jó fiúk! be sok bajt
Kell érni e világon;
Meg hány ezernyi bosszút
Kell nyelni a becsüllet
Útján bakácsolónak.
Csak végye gondolóra
Akárki, úgy találja:
Hogy sok cudar gazember
Csupádokonn azért van
E jó világra csapva,
Hogy másokat gyötörjön.
Hogy a gutába nem tud
Az a goromba csürhe
Békével ellegelni?
Jobban körültekintvén
Itt léte kurtaságát,
Mely oly hamar lerusszan,
Mint szinte egy csupor bor
A porbelepte gégén.
Fiúk! örömbe töltsük
Rövidre tött időnket.
Szeressük a barátot,
Nevessük a bolondot;
Hát a töméntelen bajt
Hová tegyük nyakunkról?
Biz’ azt, fiuk, az egymást
Váltó palack borokkal
Fecserljük el naponként.

Fazekas Mihály: Végbúcsú

Elunván már várakozni
A világ jobbúlásán,
S haszontalan gondolkozni
A szív titkos forgásán,
Szegény testem bár nem ohajt
Jó lelkétől elesni,
De ez őrá keveset hajt,
S jobb hazát megy keresni.
Barátim! kik türhetétek,
Elnézvén sok hibámat,
És édessé tehetétek
Sok keserű órámat,
Én a kétség nagy kárpitját
Ímé már elérhettem,
Mellynek eddig titkos nyitját
Ésszel fel nem érhettem,
Már ajtaja felén vagyok,
Már küszöbén lépek bé,
S íme mindent idehagyok,
Csak titeket veszlek bé.

Fazekas Mihály: Aggodalom

Virágzásom idejében
Akármerre kerültem,
A természet nagy kertjében
Minden nyitott körűltem;
Minden újult, éledett,
Minden örvendeztetett.

Héj de már hogy meghervadtam,
Ha lehajtom fejemet,
Azt súgja a főld alattam,
Hogy maholnap eltemet.
Sorsom így ha képzelem,
Elgyalít a félelem.

De ha nézem a temérdek
Csillagokkal tölt eget
És tanácsot tőlle kérdek;
Ő magához integet,
Hol kinyílva tölthetem
Újra munkás életem.

Lelkem azt örülve látja
És repülne hirtelen;
Csak az fáj, hogy test barátja
Tőlle válni kénytelen;
Ő a világi sok bajt
Únva nyúgalmat óhajt.

Jókai Mór: Széchenyi halálán

Pusztább az ég egy fényes csillagával!
A nap egy hő sugárral hidegebb;
Egy árnynyal gazdagabb borult jövendőnk,
Egy sebbel szívünk, mely be nem heged.

A szív, mely egy egész hazával érzett,
Ha megszakadni birt, óh ne csodáld,
Nagy terhe volt, nagyon sokat viselt az,
S megtört, midőn nem birta azt tovább.

A kéz, mely alkotott sok drága kincset,
Mik késő századokra mennek át,
Az rombolá le íme nemzetének
Legféltőbb, drága kincsét, – önmagát.

Vagy nem tudá azt türni forró lelke,
Hogy olyan messze van tőlünk az ég?
A legnagyobb királyhoz ment követnek;
Az Isten trónjához kivánkozék.

Jó néki ott! Nálunk emléke légyen,
A föld takarja drága hamvait,
Nevét utókor tartogassa! Semmi
E nagy szellemből nincs elmúlva itt!

Emlékitől minden szív nemesebb lesz,
Hamvától a hon földe boldogabb,
És szellemétől, mely az égbe megtért,
Az ég hozzánk talán irgalmasabb!

1860.

Jókai Mór: Kedves édes fiam uram

“Kedves édes apám uram,
Hogy’ leszünk a télen?”
“Kedves édes fiam uram,
Nem veszünk el éhen.”

“Kedves édes apám uram,
Kevés lesz a pénzünk!”
“- Hát a mire pénz kellene,
Olyasmit nem vészünk.”

“Nincsen czukor, nincsen kávé,
Üres már a tonna!”
“- Jó früstök lesz, fiam uram
Kenyér és szalonna.”

“Hugocskáim megszokták már
A czukrot és kávét.”
“- Czukrot kapnak – a méhesben
S pörkölhetnek – málét.”

“Itten lesz a nevem napja,
Hogyan iszunk Cliquot-t?”
“- Azt nem iszunk, hanem iszunk
Ha szomjazunk, – vinkót.”

“Ha nincs pénze az embernek
Télen hogy kártyázik?”
“- Hát: – krétára fiam uram.
Vesztünk, nyerünk százig.”

“Drága Pesten most a szállás,
Hanem azért még van.”
“- Ingyen lakunk, fiam uram
Az ősi hajlékban.”

“Nem mehetek bálba, mind ki-
Maradok a tánczból.”
“- Itt van fiam, az istálló
S tehén, borju tánczol.”

“Szép leánynak miből vegyek
Télen szép bukétot?”
“- Hű arádnak nem kell bukét,
Csak a szived, légy ott.”

“Egész télen csak nem foszthat
Itt az ember tollat!”
“- Világért sem; itt a könyvtár,
Ülj le mellé s olvass.”

“Hát a divat? csak nem járok
Az idei “dzsekk”-ben”
“Mondok egyet, hogy segithetsz
Ebben az esetben?

Mit tavaly eldobtál, vedd fel,
A magyar nadrágot,
S csinálj abból uj divatot,
S – hazafiuságot!”

Jókai Mór: Időjóslatok

Ha Gyertyaszentelő napján
Medve odujában marad,
Negyven nappal a szokottnál
Későbben látjuk a nyarat.
Napoleon – vagy mit mondok?
Medve marad odújában.
Tehát a tél rövidültét
Várja az idő hijában.

Ha a pókok hálót fonnak,
Tartós szárazságot jelez;
Apáink is azt tartották:
Nagyon régi időjel ez.
Diplomaták – vagy mit mondok?
Pókok nagy sok hálót fonnak.
Gazda ember elméjében
Nagy oka van főni gondnak.

Ha a legyek és bögölyök
Szokatlanul csipnek, marnak,
Előjeléül vehetni
Azt közelgő zivatarnak.
Csipcsup lapok – vagy mit mondok?
Légy és bögöly csipnek nagyon,
Minthogy elektriczitással
A levegő tele vagyon.

Ha György nap előtt mennydörög
Jó aratást, termést várunk;
Keblünkben duzzad – a tárcza
S tele lesz csűrünk, magtárunk.
Ágyudörgés – vagy mit mondok?
Mennydörgés már itt ott szóllal;
– Adjon Isten búzát, marhát
Tele csűrrel, tele óllal!

Jókai Mór: Felelet a büszke krumplinak a még büszkébb kukoriczától

Hát kend tartja magát ilyen nagyra?
Hát ily nagyra magát miért tartja?
Kendből csak az jó, mi föld alatt van;
Virágja, gyümölcse használhatlan.

Hát én akkor hová legyek épen,
Dicsőségem legfőbb mértékében?
A kiből a megfelelő dózis
Szalonna lesz: s ez metempszichózis.

A kinek a szalmájáért pedig
Most egy részvényes gyár emelkedik,
A kiből már készitenek most is
Lisztet, vásznat, sőt még papirost is.

“Mint papiros”, megveszem a földet,
Melyen nőttem, s mely látott, mint zöldet,
S ha belőlem már papiros támad:
Eladom a tulajdon gazdámat.

Jókai Mór: Találós mesék

Találjátok ki, hogy mi ez?
Veres inge néki vagyon,
Karddal körülvéve nagyon,
Nem kell neki engedelem,
Még is, a hol kell megjelen.

Hát ezt mondjátok meg, hogy mi?
Nincsen veres sipka nélkül.
Hamar küzd, nehezen békül,
Vagyon neki sarkantyúja,
Az első riadót fújja.

Hát ezt ki találhatja ki?
Tavaszszal jön nagy táborral,
Mikor nagy pusztitást forral;
Biztatják a föld népeit,
Ölje meg, a hol teheti.

Ezt is nehéz kitalálni:
Fiatalon börtönbe’ volt.
Édes, kedves, nem is hajolt,
Vénségére a szabadban
Fás, keserü, haszontalan.

Hát erre ki ismerne rá?
Minden ujja veres plajbász,
Nem barátja a haladás;
Olló is van a kezében,
Ha megfog, – köszönöm szépen.

Babits Mihály: Bálterem most az ősz…

Bálterem most az ősz
sárga selyemmel.
Legyezők röpködése.
Táncok lengése.

Ha tánc van, ahol tánc van,
minek az a sok szőnyeg?
Oly puhák, vastagok,
és folyton fölgyürődnek…

Uram, mi a levegőben
táncolunk, szállunk,
s ha fáradtan táncból kiállunk,
a szőnyegre lehullunk.

Sűrű, kemény zene fáraszt,
milió hegedü hangja;
látatlan cigányok csücsülnek
a felhő karzatán.

Lenge lankadás, minden könnyü!
Csak egy nehéz: a lábam.
Csetlek és botlok,
mint kábult részeg a bálban.

1930. ősz