A keserü városokat
a hó cukorral szórta be,
s fehér gallért vetett a sok tehertől
szennyes vállak fölibe,
oly makulátlan, tiszta gallért,
hogy most a szegény, megpökött
csavargót szűzebb hermelin takarja
mint a boldog püspököt
az évi nagy processzión,
mikor reáadják a szent
köpenyt, mely körül enyhe naftalinszag
és ezer molypille leng…
Óh pillék, himbáló kavargás!
Pillék, hópillék, egynapos
pillék! Egynapra minden ujra szűz lett,
prémes, cukros, ájtatos
1932. január-február
Szerettem a hazát’
Megszegtem kedvéért szívem örömeit,
Csakhogy látnám jőni ragyogó csillagát;
Reszketve gyujtottam éjjelim mécseit:
Mim érte? a szent ügy most is tapodtatik,
S híve, tört oltára mellé taszittatik.
Szegény fásult haza!
Legdicsőbb elméid koszorúzatlanok,
Amilyeket máshon büszkén jutalmaza,
Nálad üres hirű vigasztalatlanok,
Pazarlják éretted hősi erejeket,
S te inkább töröd, mint élesztnéd lelkeket.
Ők megsajnállanak,
S ifjan nekivágva sülyesztő éjednek,
Rontják, törik, amik díszedben gátlanak;
Fejtik tüzét lomhán eltapodt nyelvednek,
S hajdan dicsőséged parlagosúlt útján
Új virágod csattan lelkesb fiad lantján.
Az ifju mit nem mer?
Híres tettű nevek sugárzását issza,
Pajzstrengető karja ezer hydrát lever,
Vak hátráltatóját porba nyomja vissza;
S még tapasztalatlan szíve szép árjában
Nagyra kelendő Nap szenderg hajnalában.
De mire ébred fel!
Magát-rontó hideg serget veszen észre.
S hull a magasan járt, roncsolt érzésivel;
Búsan néz a szépen elgondolt egészre;
S aki messze repült s hitte, hogy nagyot tesz;
Egy kis körbe szorult szendergő férfi lesz.
El ugyan nem gyávúl,
Kicsordúlt nagy könnyét letörli hirtelen,
Lelke megzúzva is szikrát pattantva gyúl.
Lágy panaszba fúlni látja hogy dísztelen.
Olvadást csak azért engedne szívének,
Hogy, ah, ő ne érje hunytát nemzetének.
Meg-meglátogatják
Magányában régibb szétoszlott képet,
Mátyás fényén s Mohács sirján hordozgatják,
S erre megint forrnak fojtott érzései,
Felkönyörg hazája ősi istenének,
Nyisson ragyogó kort nemzetünk nyelvének.
Olvasom a regulát, mint kell ezt írni s amazt is.
Ah, hideg ez, fáraszt, száraz az elmerülés.
Olvasom a lánggal festett fő ömledezését:
Oh, meleg ez, könnyel rakva van arculatom
Olvass, tudd meg mért kell? jó tudni, mit illik:
Rántsd ki magad s utadon lelked emelve teremts.
Gazdaember a mezőket járja: –
Mi fő a fejében?
Száraz a föld; tán az esőt várja?
Biz elkelne szépen.
Körülnéz a láthatáron,
Tán felhőt, vagy mit vár ott?
“Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?”
Kereskedő ül a kávéházban,
Ott van most a dolga.
Maradhat a boltja,
Van ő annál sokkal jobban páczban,
Körülnézi az ujságot,
Árkeletet, vagy mit vár ott:
“Hogyan áll az én vetésem?
Valjon lesz-e háború?”
Holló, varjú, hosszú sötét rendben,
Házak tetején ül,
Rikács szava hangzik nagy rekedten
Házak tetejérül,
Szeme a ködöket nézi:
Lát-e? vagy csak szagát érzi?
“Hogyan áll a mi vetésünk?
Valjon lesz-e háború?”
Jámbor férj megy haza a kocsmábul,
Egy kicsit elkésett barátságbul,
Pedig otthon várja
Hű élete párja.
Óráját aggódva nézi,
Hangulata nem vitézi.
“Mit csinál a feleségem?
Valjon lesz-e háború?”
1859.
A 15 háborús vers magyar költőktől című válogatásunkat is ajánljuk.
Akár van jó idő, akár van rosz idő,
Beteg békesség, vagy haldokló háború,
Jó kedv az országban, vagy országos ború;
Bár remény, türelem, mind fáradtan kidől:
– Azért az Üstököst mégis csak megirom.
Sok rosszat megértem, sok baj átment rajtam.
Vártam, hogy majd úgy lesz, a miként volt hajdan.
Nagy esést, inséges esztendőt átéltem,
Az telt be, mit féltem, soha mit reméltem.
– Azért az Üstököst mégis csak megírtam.
Kedves halottam volt csendes ravatalon:
Kikisértem, néztem, mint nő a sírhalom.
Ravatal gyertyája megtértemkor égett:
Irj! csinálj tréfákat, ez a mesterséged!
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.
Virasztottam sokszor kedves betegemnél,
Forró lélekzése szívem körűl-lengé.
Két kezem imára kulcsolódni vágyott;
Nem lehet! irnom kell sok nagy furcsaságot.
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.
Levert a kór, testem reszketett a lázba’.
Készültem a porba, lelkem megalázva.
Hallgattam, mikor üt az óra, mely zengi:
“Elég volt; – végeztél; – mehetsz már pihenni.”
– Azért az Üstököst csak meg kellett írnom.
Bezártak börtönbe, négy fal közül néztem,
Hogyan tavaszodik a boldog természet.
Irigylém a koldúst, kinek nincs hol hálni,
Egeret, madarat, ki tud bújni, szállni.
– Azért az Üstököst ott is csak megírtam.
Rossz kedvü a magyar, s széles rossz kedvében
Az ő poétáit választá ki szépen.
Gyérülnek, elfogynak, kik még gondolnak ránk.
Miattad, nemzetem, ma is meghalhatnánk.
– Azért az Üstököst most is csak megírom.
1864.
Óh, nagyon csúnyán éltem,
Óh, nagyon csúnyán éltem:
Milyen szép halott leszek,
Milyen szép halott leszek.
Megszépül szatir-arcom,
Megszépül szatir-arcom:
Mosoly lesz az ajkamon,
Mosoly lesz az ajkamon.
Üveges, nagy szememben,
Üveges, nagy szememben
Valaki benneragyog,
Valaki benneragyog.
Mosolyos, hideg ajkam,
Mosolyos, hideg ajkam:
Köszöni a csókodat,
Köszöni a csókodat.
Asszony ölébe ha lehajtom
Nagy, szomorú szatír-fejem:
Emlékezem.
Egykor nagy asszonyként bolyongtam
Forró és buja tájakon
Álmatagon.
Messze és mélyen az Időben
Én asszony voltam: termetes,
Szerelmetes.
Jöttek utánam vézna ifjak
Simán, vágyóan, betegen:
Emlékezem.
Mulatozol Nimfa a nyirkos ereszben,
S lantod ékességét nem is veszed eszben,
Olly érzékeny szivvel áldozol Keménynek,
Ez illendő zsoldja a jótéteménynek!
Éppen a zöld pázsit néztem kiességét,
Örömmel szemlélvén Flora ékességét,
Hallgattam kőszálról dőlő viz csergését,
S fák ágában akadt Zefirus nyögését,
Midőn csak eltele völgyem vidámsággal,
Hozván énekedet szelek lankadtsággal!
Istenséget véltem laknia lantodban,
Annyira vidultam hangoztatásodban,
Vagy bizon Apollót képzeltem sipjával,
Midőn sétálgatott Admetus nyájával.
De akár Isten légy, akárcsak halandó,
Lantolás módgyában erőd nem mulandó!
Igy ámbár messzére voltál is szememtől,
Mégis érdemeltél sohajtást szivemtől!
Sőt karjaimat is széllyel terjesztettem,
Mert ölelésedre már elkészitettem!
Látván pedig, hogy csak csalnak képzelésim,
Orcámat áztották csendes könyvezésim!
Mint szintén Nárcissus epedt keservében,
Érettem sohajtván egyedül szivében, –
Hallván szavaimat, futott hogy öleljen,
De sohasem talált a meggondolt hellyen,
Siralommal kezdte törött kiáltásit!
Siralmim másolták szegény zokogásit!
Kért? kértem, átkozott? átkoztam viszontag,
Végre szóm megmaradt, kő lett a többi tag.
De tudom már, Nimfa, hogy veled beszélek,
Mert mennyei sugárt fejeden szemlélek.
Áldlak, hogy énekled Kemény eseteit,
Ki Elizeumnak lakja szép mezeit.
Kemény? ah melly édes név Magyarországnak,
Melly rettentő török s tatár pogánságnak!
Szóljon Erdélyország, ahol hadakozott,
Ahol Hunyadinak éltével áldozott.
Nyugodj mármost, Nimfa, Pindus tetejében,
Mert már Febus merül esti tengerében,
Én is felfüggesztem a szegre lantomat,
S álomnak eresztem testetlen hangomat.
1777.
Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virúlnia!
Ellenséges hadakkal
Víttál ezer csatát.
Szívvéreden ezerszer
Váltád meg a hazát:
A felviradt kor ismét
Igényli szívedet:
Vért nem kér, csak hazáért
Égő szerelmedet.
Igényli, hogy becsűljed
Honod külföld felett;
Védd, ápold, mikkel Isten
Megáldá földedet.
Amit gyártott magyar kéz,
Nevelt a hontelek,
Amit magyar zamattal
Íhlettek a szelek;
Mi a rónák felett él,
Hegyaknában terem:
Mind az nemes fajodnak
Erőt adó elem.
S függjön rajtad daróc bár,
S szembántó színzavar,
Becses, mikor hazáért
Égő szivet takar.
Oh nemzet, nemzet, eszmélj,
Becsűld meg tenmagad,
Gyilkold le szolgavágyad,
Mely külföldhöz ragad;
Járj egyesűlt erővel,
Tégy egy szent fogadást;
Hazádnak istenén kül
Nem fogsz imádni mást!
Te népek óceánján
Hullámtól vert sziget,
Kit mint elsűlyedendőt
Ezer jós emleget,
Mutasd meg a világnak,
Hogy még erőd szilárd,
Hogy ezredes fokodnak
Új ezred év sem árt.
Mutasd meg, mit vihet ki.
Erős szívláng alatt,
Az elszántság hatalma,
És az érc akarat.
Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virúlnia!
1845.
I
Pál, fordulásod forduljon mindig örömre!
Pál, megtérésed hagyja sokára az ég.
II
Adós vagyok, de insolvens, Pálom, –
Csak e kis váltóval prolongálom.
1880.
