magyar-versek

Batsányi János: A hazai nyelv és tudományosság

Tekints, ó Nemzetem! neved új díszére,
Tekints hív munkásid serény erkölcsére;
Figyelmezz költőid szíves énekére, –
S nézz derülő napod hajnali fényére.

Bízván nagy istened régi jóságában,
S nem csüggedvén a sors kemény ostromában,
Lásd, mely helyet foglalsz a népek sorában,
S mit várhatsz az idők további folytában!

Kijövén elődink hét fejedelmével,
Megráztad Európát karod erejével;
S harcolván, küszködvén Ozmán vad népével,
Megváltottad újra bajnokid vérével.

De lehet máskép is tetszenünk az égnek;
S ha pályája szép hírt hoz a vitézségnek,
Van még több útja is az emberiségnek,
Melyen templomához jut a dicsőségnek.

Bételt rég a világ tetteid hírével;
Tudja, mit végezhetsz fegyvered élével.
Mutasd ma, hadd lássa, mit tehetsz elmével –
Győzz meg minden népet nyelved szépségével!

Róma – végét látta nagy birodalmának;
Árnyéka sincs többé szörnyű hatalmának:
Hódol a föld ma is Tullius szavának,
S Máró, Flakkus, Názó mennyei lantjának!

1820 – Nec virtute fuit, clarisve potentius armis, Quam lingua, Latium… Laurea facundis cesserunt arma togatis.

Bajza József: Égiháború

Ordít a zivatar mord szele, inganak
Már a rengetegek tölgyei, elborúlt
A mennybolt, lebegő barna homály lepi
A vídám liget ernyeit.

Felleg tornyosodik, s ím szakadozva hull
A villám, repeső tűzbe borítja el
A bércet, zuhogó habbal aládörög
A vészből gyüledett vizár.

Hol lengő zephyrek gyönge fuvalmai
A súdár jegenyék hajladozó fölén
Szállongtak, Boreás bús szele ott dühöng
S mindent összezavarva hágy.

A pásztor szalad a förgeteges hegyek
Csúcsáról, legelő nyájai bőgnek, s a
Sűrű bikkek alá búnak el, a hová
A zordon zivatar nem ér.

Jőjj, Émil, suhogó fenyvem alá, hol egy
Kis kunyhót a barátság raka s őriz: itt
Bátran nézzük az ég omladozó vizét
S a völgyet piciny ablakán.

Baróti Szabó Dávid: Nem kimíl meg senkit a halál

Ember vagy, készülj; az halál felvonta talántán
Már íjját, mellyel tested halomba veri.
Ember vagy; majd por lészesz; valahány napot éltél,
Annyival indultál a temetődre közelb.
Úgyde virág vagy még? Ugyanez rettenthet: az ifjú
Korból, mint vénből, többet arat le halál.
A gyökeres tölgyfák teleket tűrnek ki nyarakkal:
Egy deret, egy forrót áll-e ki gyenge virág?
Most kezd élet-üdőd még nyílni ki? még ma, ki tudja?
A gyász-padra talán húllni virágja le fog.
Nyers, eleven vagy még? de kerítnek ezernyi veszélyek;
Elvihet egy csuszamás, egy eset hozhat halált.
Eggy ő nála fejér márvány nyak, liliom homlok;
Rózsákkal vigyorult ajk, alabástromi kéz:
S tar fő, horpadt szem, ráncolt bőr, ritka fogaktól
Strázsált száj, völggyel mély pofa, görbe derék.
Ember vagy: vagy azért az halál fia: vetni tanóid meg.
Amit elébb vagy utóbb róllad örökre levon,
Úton vagy: nincs itt álló maradásod: örökre
Hol lessz ez, szükség venned eszedbe gyakran.
Sokszor imígy gondolkodjál: meg kéne ha mostan
Halnom, lelkem hová menne, s örökre pedig?
Illy készülettel mernék-e kimúlni? vagy elsőbb
Másképp intézném lelkem igyetlen igyét.
Nyelvem némultság mikoron köti s dugja süketség
Bé füleim, szemeim fényit elállja homály;
Vég dér tagjaimat merevíti; halotti veríték
Önt el, s éltemnek nem tudom adni jelit.
Áh, mit kívánok, cselekedtem vólna? mivelt azt
Minden nap; minden nap jöhet érted halál,
Így mikoronn élvén, meg szoktál halni világnak:
Halni midőn meg fogsz, mennybe visz élni halál.

1786

Réthy László: A régi és az uj Isten.

A hajdankorban, aranykorban
Göröghon szép szigetvilágát
A rózsaújjú szűzi hajnal,
Édes fuvalma lengte át.

A mezők virágdiszt öltöttek,
S a partra gyöngyöt szórt a hullám.
S mint pillangók a virágkelyhen:
Úgy szerettek, ifjú s a lány.

Csak álmodott az ember s mit sem
Sejtett, mi kétkedővé tenne,
Az ég s a tenger tükör volt és
Saját képmását látta benne.

Emberi hangon beszélt minden,
Virág, fény, árnyék, szélvész, tenger,
S az ég s föld bájos összhangjában
Gyermek és költő volt az ember.

Az Olymp’ magas ködös ormán
Zeüsz volt a fő-intéző, ki
Az istenek és istennőknek
Hívatását jelölte ki.

Magának tartva meg a kormányt,
S ha a világ romlásnak indúl:
Rettegjen a föld minden népe,
Villámai csapásitul.

S a kiklopszok (villámkovácsok),
A munkában karuk fesziték,
Hogyha dörögni akar Zéüsz,
Villám készlet legyen elég.

De uj kor jött s az Olympusról
Eltüntek mind az istenek:
Szétfoszlott a mesék világa,
Csak Zéüsz maradt meg, az Egy!

Keresztény Isten lett Zéüszből,
-Nem testi lény, de égi szellem,
De megtartotta a villámot
A bünrehajló ember ellen.

És térdre hull, minden jó lélek,
Ha zeng az ég s mennykő hull szerte,
Csak a fizikus mühelyében nincs meg
A Költészetnek ihlete.

Most olvasom, hogy Towbridge doktor,
Gőzbe villámszikrát pattintott,
S dörgést produkált műhelyében,
Zéüsz dolgába kapva ott.

S konstatálta, hogyha a villám,
A felhőt hévvel rázza fel:
Az hydrogén és oxygénre
Nagy dördülettel bomlik el.