Juhász Gyula: Hauser Gáspár

Ne nézzetek e folt hátán folt köpenyre,
Valamikor rég bársonyruha volt.
Fényes, finom. Az édesanyám vette,
Ki arany hárfán altatót dalolt.
Édesanyám hercegnő volt szegény
És alkonyatkor sírva csókolt engem,
Arany haj és glória volt fején.
És én elvesztettem.

Ne nézzetek e koravén ábrázatra,
Valamikor olyan volt, mint a hó,
Szelíd, finom. Az édesapám arca,
Ki herceg volt, csodaszép, csodajó.
Úr és beteg. Fehér kendő fején.
Búcsúzó csókkal csókolt mindig engem.
Úgy csókolt, mint a haldokló remény.
És én elvesztettem!

Most keresem a régi palotánkat
És a hercegi édenkertemet.
Az álmokat az arany nyoszolyában,
Tört játékomat, tűnt reményemet.
És dalolom az édesanyám dalát
És apám csókját csókolom. Felettem
Szállnak az évek s én várom tovább,
Amit elvesztettem!

Eötvös József: A megfagyott gyermek

Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára űl, zokog
Az árva kis fiú:
“Anyám, oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki néki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
Nem fűtenek nekem.

Melléd temetve én is itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!”

Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait;
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivít.

A gyermek fázik, könnyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körűl, de itt
A holtak hantjain

Mély nyúgalom uralkodik;
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! de nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra, – felsohajt,
S mély álomba merűl.

És ím az árva boldogúl,
Jól érzi most magát:
Elmúltak minden gondjai;
Az álom hív barát.

Szive még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott –
Meghaltak kínjai.

1833.

Réthy László: Örök igazság.

Mióta ember van a földön.
A létezése okát kereste,
Istent látott a Tűzgolyóba nappal,
S holdfényben, csillagokban este.

S ha sok halat adott a tenger.
Vagy dögvész lepte barmait meg:
Azt képzelte szegény, hogy égben s földön
Harca folyik az isteneknek.

Jó és gonosz véres küzdelme!
Miből agya semmit sem ért meg…
– Érzi, hogy ember, aki vadat ejt le,
Mégis kicsi, nyomorgó féreg.

S terhét hurcolva roskadásig,
Lelke egy jobb létért esengett,
S megalkotá a tulvilág hitét, mely
Sebére hint gyógyitó cseppet.

S jött egy próféta, akinél jobb
Lelket nem látott a világ még,
S az emberszeretet hitét hirdetve
Feláldozta magát fajunkért.

Két ezredév mult el azóta,
S az emberiség ma se boldog,
A tudás törte fel a titok nyitját:
Önzés az Élet, s erőszak a Jog!

Testvériség! – csak hiú álom
Az “Én” a cél, a törvény, sarkpont,
Jó az, mi Nékem jó és gonosz minden,
Mi vágyam elé sorompót vont.

Legszebb nő az, ki Nékem legszebb,
S az Én hitem igaz s a legjobb,
S barátom az, ki a nagy ádáz harcban
Egy célra tör s Velem kezet fog.

A harc folyik és földtekénken
Minden rög egy gyengébbnek sírja,
S az erősebb válik ki diadallal,
Mert az győz – aki jobban bírja…

S igy lesz mindig s uj korszakokban
Uj jelszók váltják fel a régit,
Hitvallások lesznek majd mások, ujak,
Hirdetve koruk bölcseségit.

S a jövő ködképében látok
Egy nagy hajót fényben evezni,
Melyet a változó korok eszméi
Sem hagytak a hullámba veszni.

Egy hitvallás hajója az, mely
Egy igazságot visz magával,
Melyet, ha már nem hiszünk semmit, semmit:
– Minden lélek magáénak vall.

Igazság, mely mindig igaz volt,
Mit vall a sziv és tud az elme,
Egy igazság! – mely túl él minden kort s ez:
Az anyaszív örök szerelme!

S megy a hajó, folytatja útját,
S a hullámokat büszkén járja,
S az élet tengerén a szél zúg:
“Szent anyasziv! – Óh Ave Mária”.

Arany János: Mátyás anyja

Arany János: Mátyás anyja - Molnár Piroska (Vers mindenkinek)

Szilágyi
Örzsébet
Levelét megirta;
Szerelmes
Könnyével
Azt is telesirta.

Fiának
A levél,
Prága városába,
Örömhírt
Viszen a
Szomorú fogságba:

“Gyermekem!
Ne mozdulj
Prága városából;
Kiveszlek,
Kiváltlak
A nehéz rabságból.

Arannyal,
Ezüsttel
Megfizetek érted;
Szívemen
Hordom én
A te hazatérted.

Ne mozdulj,
Ne indulj,
Én egyetlen árvám!
Ki lesz az
Én fiam
Ha megejt az ármány?

Adassék
A levél
Hunyadi Mátyásnak,
Tulajdon
Kezébe,
Senkinek se másnak.”

Fekete
Viaszból
Nyom reá pecsétet;
Könyöklőn
Várnak az
Udvari cselédek.

“Ki viszi
Hamarabb
Levelem Prágába?
Száz arany,
Meg a ló,
Teste fáradsága.”

“Viszem én,
Viszem én,
Hét nap elegendő.”
“Szerelmes
Szivemnek
Hét egész esztendő!”

“Viszem én,
Hozom én
Válaszát három nap.”
“Szerelmes
Szivemnek
Három egész hónap!”

“Istenem,
Istenem,
Mért nem adál szárnyat,
Hogy utól-
Érhetném
Az anyai vágyat!” –

S ahol jön,
Ahol jön
Egy fekete holló;
Hunyadi
Paizsán
Ül ahhoz hasonló.

Lecsapott,
Lecsapott
Fekete szélvészből,
Kikapá
Levelét
Az anyai kézből.

“Hamar a
Madarat! …
El kell venni tőle!”
Szalad a
Sokaság
Nyomba, hogy lelője.

Madarat
Nem egyet,
Százat is meglőnek:
Híre sincs,
Nyoma sincs
A levélvivőnek.

Napestig
Az erdőn
Űzeti hiába:
Éjfelen
Kocognak
Özvegy ablakába.

“Ki kopog?
Mi kopog?
Egy fekete holló!
Nála még
A levél,
Vagy ahhoz hasonló.

Piros a
Pecsétje;
Finom a hajtása:
Oh áldott,
Oh áldott
A keze-irása!”

1856.

Réthy László: Nőm halálakor.

Beteg volt szegény, – nagy keservek
Ütöttek házunkon tanyát:
A lelkem sírt, ha vigasztaltam
A hervadó, szelíd anyát.

Két pici gyermekünk napestig
Játszadozott a kis lakásban:
Nem értették, hogy falaink közt
Mily mérhetetlen bánat van?

Aztán meghalt és ott állottam
A sírnál, csüggedten, letörve;
S a kisebbik gyermekem kérdé:
– Mért teszik a mamát gödörbe?

– Hazajöttünk és nehány hétig
A “mamát” emlegették még:
– Hogy egy szép aranyos kocsin
Messze, egy kertbe elvitték…

Aztán rokonokhoz jutottak
S szépen nőttek a gyermekek:
És a kedves uj környezetben
Egészen otthonossá lettek.

Egyszer hallottam egyiktől, hogy
“Tuli mama” vigyáz miránk:
– De ugye apus, egyszer régen
Volt nekünk egy másik mamánk?

Tokaji Nagy Irén, meghalt Budapesten 1893. március 14-én

Gyulai Pál: Éji látogatás

Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában;
Zivataros hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.

“Édes anyám, édes anyám!
Altass el már, úgy alhatnám!”
Mond az egyik s el nem alszik,
Sohajtása föl-fölhallszik.

“Beteg vagyok, édes anyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!”
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.

“Édes anyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!”
Harmadik mond, mindenik sír –
Temetőben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sirból édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Haza felé, az ösvényen.

Arca halvány, hangj’ a régi,
Fia, lyánya megösméri;
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.

Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.

És ott viraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul, széttekinget,
Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,
Helyre tészi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal, üt az óra,
El kell válni viradóra!
Visszanéz a véghatárral…
Sír megnyílik, sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed
Bút, örömet, fényt, szerelmet;
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.

1866.

Reményik Sándor: Szerenád oda túlra

Ezen az első őszi reggelen
Jobban fáj, hogy már nem lehetsz velem.

Most lehetnék hozzád figyelmesebb:
Az ősz, tudod, mindíg megenyhített.

Beteg lelkemen most pattan a zár,
Pattintgatja a búcsúzó sugár.

Most nyílnak bennem fátyolos egek,
Most félve, én is föltekinthetek.

Most írhatnék Neked sokat, sokat,
Míg szólnál: “Fiam, ne fáraszd magad.”

Most mutathatnék elsőül Neked
A reggelinél elibéd simítva,
Sápadt szirmú kései verseket,

S hallgatnám kritikád, a halkszavút,
Egyetlen drága anya-kifogást:
“Ó, fiam, – csak ne olyan szomorút…”

1930. szeptember 1.