Egy nagy hegyre esék egykor gyermek-szülés,
Melyért körülbelül nagy volt a rémülés.
Mindenünnen a nép felgyűlt e csudára:
Ily nagy hasból minden nagy gyermeket vára,
Szül mondják oly várost, mint Bécs, Pest vagy Eger
S azonban gyomrából kiugrik egy egér.
Ne higyj hát azoknak, kik sokat igérnek;
Mert kiknek szájok nagy, azok kicsit érnek.
A gazda látván, hogy szép máknövénye közt
Buján tenyész a gyom, ment a gazt irtani.
De visszás rendben kezdte a munkálatot,
A kertközépen; mert mig eljutott oda,
Az összenőtt gyommal letipra sok növényt.
S utóbb bánattal nézte önkártételét.
Csinnal kell a hibákon is javítani.
Futó ember még semmit nem talált,
Ám gyakran az, ki fontolgatva járt…
Szerencsédet te nagyon kergeted:
Lassabban járj, talán igy megleled.
A’ szép Virradtakor mélázva menék én,
Egy virágos rétnek bájaló környékén.
Mély el-andalodás között bámultam ott,
Mint szedt a’ Zefir egy ró’sáról bal’samot.
Oda mentem, nézni akarván hogy deli
Pompáját a’ ba’sa-ró’sa mint viseli.
Boldog Egek! hát a’ ró’sa’ zöld firhanga
Alatt, – egy vipera rejtezvén, – lappanga
Meg tsipett! – ‘s halálos méregtől dagadott
Sebe köztt, bús szívem illy szókra fakadott:
Kortsosult Világ! – ha rólad szólni merek, –
Illyenek ám benned sok mai Emberek!
Ki hitte volna, hogy illy ékes ró’sának
Zöld levelei köztt kígyók lappangnának?
Vedd, lyányka, búcsúm, vedd áldásomat;
S tartsd meg szivedben hív emlékezettel
A bús daloknak csendes éneklőjét,
Ki végszavában int: szép s jó iránt
Lángzó szerelmet hordjon kebeled;
S őrizd örökre lelked tisztaságát.
Ki rényt követvén járja mért körét,
Az boldogít mást, s lesz boldog maga.
1834. május 12.
Egy éh róka mindent kurdászván az útban,
Még azt is megnézte, nincs-é tyúk a kútban?
Hol a teleholdat meglátván, sohajtott,
Hogy kerek s fejér volt, úgy nézte mint sajtot.
Két vedres volt a kút, ült az eggyikére,
Így bocsátá magát a kút fenekére.
Látván hogy amire éhes nyála folya,
Az egy múló árnyék, nem sajt, nem gomolya:
Akkor kezdett félni, s kivált szégyenlette,
Eszét e dologban, hogy így félretette.
A kijövetelről midőn gondolkozott,
Egy farkast a kútra a szerencse hozott,
Ki mond néki: Sógor jól vagy ott felteszem!
Úgy van; mond a róka, jöszte sajtot eszem,
De már itt kell hagynom, mert a hasam tele,
Oly nagy, hogy hatan is jóllakhatnánk vele,
De miként menjek le, hogy megtöltsem bélem,
Lemenésed módját kérlek közöld vélem.
Annál nincsen könnyebb, mond a róka erre,
Bocsátkozz le mint én, ülj fel a vederre.
Így teve a farkas, a rókát felhúzta,
De a vizet maga haldokolva úszta.
Mondd ekkor a róka: hé én is úgy tettem,
A feljövés módját eszembe nem vettem,
Jól jártam, hogy idejöttél szerencsére,
S kivált hogy nem néztél a dolog végére.
Róka vagyok esmérsz, tudod természetem,
Mással jól nem tészek, csalok ha tehetem.
Látod mint hibáznak sokszor a bölcs agyok,
Jöjj ki koma mint tudsz, már én kívül vagyok.
Dolgában az ember keveset hibázna,
Ha mig hozzá nem fog, mindent jól megrázna.
Te ünnepelt, te irígyelt, csodált,
Kinél magasbra ember soh’se szállt,
Lángelméd szárnyán merészen bejártad
Roppant körét a komoly tudománynak,
Könyvekbe róttál éjét meg napot,
Repültél ott, hol más csak ballagott,
Gyönyört, szerelmet büszkén megvetettél,
S ha pihentél, csak ormokon pihentél,
Életed célja egy volt: az igazság,
Pazarul föláldoztál mindent érte,
Nem szédített sem mélység, sem magasság,
Szilárd léptekkel haladtál feléje.
Ahol mi összerogytunk, tovább küzdtél,
Mi szunyókáltunk hitvány mécsesünknél
S te mentél az ég mesgyéin tovább,
Nyitott szemekkel, tenger titkon át,
Hogy el ne mulaszd a pillanatot,
Mikor majd arcát tisztán láthatod.
Mit ember tudhat, híven összeszedted,
Vezettél a homályban, nem vezettek,
Maga voltál az élő ismeret,
Istenhez senki nem járt közelebb.
Mondd hát, e roppant, rengeteg tudásból,
Mely nagy elmédben tündöklőn világol,
Mi az eredmény, az átszűrt valóság?
A tudós válaszolt: Alázatosság.
Így jár, ki felfúvalkodik,
Magas helyre ágaskodik!
A szerencse megalázza,
Véletlenűl legyalázza;
Kiveti öléből,
Kiveti kedvéből.
El ne bízd magadat,
Hogy ne valld károdat:
Édes barátom!
Fogadd tanácsom.
I
JANUÁRIUS – VlZÖNTÖ
A nap vízöntő-jegybe lép át,
Így vízivásra fényes példát ád.
II
FEBRUÁRIUS – HALAK
Nincs széles e világon jobb ital
Szép tiszta víznél, mond a hal.
III
MÁRCIUS – KOS
Nem kell a kosnak égettbor,
Mégis beh friss, erős, vidor!
IV
ÁPRILIS – BIKA
Nagy méltósággal bőgi a bika:
Víz minden kortyaink legjobbika.
V
MÁJUS – IKREK
Virulnak ikrek anyjok lágy ölén,
Édes tej és forrásvíz erején.
VI
JÚNIUS – RÁK
A részegekhez fenkiált a rák:
Víz aqua vita, bizton ezt igyák.
VII
JÚLIUS – OROSZLÁN
Oroszlán, állatok dicső királya
Vizet dicsér, bort, sört utálja.
VIII
AUGUSZTUS – SZŰZ
Tüzes testében ép bájjal mosolyg a szűz:
Víz, víz a bájital, melyből ered a tűz.
IX
SZEPTEMBER – MÉRTÉK
Ha italok becsét jó mérleggel mérjük,
Kétségkívül a vizet legjobbnak ismerjük.
X
OKTÓBER – SKORPIÓ
A bor podágrát szül, mely szúr, mint skorpió
S díjul vízkórságot nyer a víz-nem-ivó.
XI
NOVEMBER – NYILAS
Nyilas jól tudja: célt csak úgy talál,
Ha vízivásnál rendületlen áll.
Ha mámor fogja el szemét s eszit,
Bármely ügyes, kezével célt vészit.
XII
DECEMBER – BAK
Vad szirteken vígan szökell a bak
S erőt s rugalmat ad hűvös patak.
Az ép erő teljében vígan zengve lejt,
Vizet ki móddal inni nem felejt,
S ha olykor habzik is a bor kelyhében, nem árt,
Csak mértékletlenség okoz mindenben kárt.
A bölcs magában bízik; az ellene
Felkelt szerencsét, mint valamely kemény
Szirt a haboknak csapkodásit,
Érzi, de férjfiasan megállja.
A Nap, mikor feljön, s köd emelkedik
Súgári ellen, fényszekerén nevet,
És megszokott útját kijárja:
A buta pára lehull, s enyészik.
Amaz kiszegzett célja felé siet;
Ha néki gátot vetnek irígyei,
Nagy lelke, csendessége mellett,
Érezi emberi hívatalját.
Bár sok veszélyek közt forog élete,
Azt tiszteletben tartani nem szünik.
Ha sorsa nem változhatatlan,
El meri várni dicső halálát.
Zengd győzedelmét mennyei lantodon,
Músám! s azoknak szíveiket, kiket
Kaján szemekkel tart az álnok
Cimbora, bátorodásra gerjeszd!
