Csalódás témájú versek

Virág Benedek: Lantomhoz

Itt fogsz, szerettem Lantom! ezen szelíd
Nyárfának ágán függeni; a Vidék
Csendes körűlöttünk, az Égnek
Színe kies, valamerre terjed.

Amíg Zefírnek gyenge lehelleti
Apolni fognak tégedet: addig én
A gyepre dőlvén e pataknak
Partja fölött magamat kinyugszom.

De melly setétes felleg emelkedik
Egyszerre? mint zúg fergeteges szele!
Keljünk fel. Ah! e nagy Világban
Minden öröm kicsiny és enyésző!

Babits Mihály: Hegedűk hervatag szava

Hegedűk hervatag szava, párás virágok
illata, mosolyok szomoru zamata,
szivembe hasztalan vet új zenét csirátok,
csirázni sziklaként nem hagyja bánata.

Ó milyen bánat ez? Milyen kór? Melly bal átok
fogant meg? Melly adósság szörnyü kamata?
Talált ebet növeltem, játékos barátot,
s gonosz szelindekké nőtt, rámvicsorul foga.

Tán árva magamért, tán az emberiségért,
talán csak semmiért… Ah, értse, aki még ért
valamit, bánatom!… Szók, szók, ti pártütők,

kik hajdan ami volt értetlen, megsugátok,
és fegyverré a bút edzé harmóniátok,
mért hagytok így dadogni most a világ előtt?

Sükei Károly: Ó! ha látom…

Ó! ha látom, mint elmulik
A’ boldogságnak szép álma,
‘S a’ szép álom boldogsága,
Ifjú élet, ifju ábránd;
És a’ vágynak, és reménynek
Hallom édes hivő hangját,
A’ mint elhal, elenyészik,
Mint egy megtört hattyuének:
Ugy vagyok, mint a’ számüzött
Idegen föld távulában;
Dalait az édes honnak,
Melyet elhagyott örökre,
A’ mint érzi, a’ mint hallja:
Meghal titkos bánatában.

Császár Ferenc: Búcsu az ó-évtől

Isten hozzád ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz – én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: “Adieu! a viszontlátásra.”

Jer, szeretném látni: van-e köny szemedben,
Az elválás búja ott ül-e pofádon,
Elszorúl-e szíved, remeg-e a kezed,
Midőn parolámat tenyeredbe vágom?

Hová is beszélek?!… könyűt, érző szívet
És részvevő lelket, ki keressen nálad?
Hisz oly érzéketlen, hideg a lelked is,
Mint aminő hideg jégcsapos szakálad!

Hej pedig oly forrón fogadtalak egykor,
Midőn ifjú arccal közeledtél felém;
De hisz az ekkor volt; most a csalódásnak
Vége: benned azt, mit kerestem, nem lelém!

Mosolygó szemeket véltem látni rajtad,
Melyekben ezer szép vágy és remény fénylett;
Ajkad boldogság és üdv hirdetője volt…
S íme, látom most, hogy mind hiú gőzzé lett!

A sok szép örömből, mit összeszorított
Markodban oly büszkén fitogtatva hoztál:
Nem tudom, másoknak adtál-e vagy sem? de
Nekem, vén cimbora, oly fukaran osztál!

Oh, mindez csak hagyján! Hanem a sebeket,
Miket gonosz ősöd a lelkemen vágott,
Azt hivém, hogy te majd meggyógyítod szépen,
S ezért elmondhatom egykor: “légy megáldott!”

De nem, de nem! egyet sem gyógyitottál meg;
Sőt újakat vágtál iszonyú karmoddal:
A bú és fájdalom, a kín és szenvedés
Bőszen rohantak rám kegyetlen hadokkal!

S mi megbocsáthatlan, legfőbb, szörnyű bűnöd:
Mégcsak feledni sem tanitottál te meg:
A csalódások és meghiúlt remények
Között a jövőben én még mindig hiszek!

Igy uj csalódásnak, újabb fájdalomnak
Magvát hagyod bennem, gonosz vén cimbora!
No de sebaj! csak menj te, Isten hírével:
Majd feltűn nyomodban az örömek kora.

1855.

Katona József: Felelet

Mint az éjfélnek óráján
a lebbenő árnyékok
temetőnk ősz kápolnáján
tolódnak, s nyög hajlékok: –
Mint a Kisértet sírásra
meglapúlt setét liget
csúsztatja el az egymásra
pergő szellőt, melly üget:
éntőllem is keservemben
minden úgy vonúdik el,
elfúltak vérző szivemben
báj s öröm míveikkel.
Haj! itt hogy ég! az szörnyeteg,
Tirán az, ki ezt tette???
Nem, zokogja a fergeteg
lelkemben; felelet: Te.

Sárosi Árpád: Arany gyümölcsök

Azt hittem, eljő majd a gazdag ősz,
Arany gyümölcsök ideje.
S a reménységnek büvös kosara
Irigyelt kinccsel lesz tele.

Az ifjuság buja vetései
Biztattak: jön az aratás!
Szegény vagyok, mint tavasz elején,
Nem is tudom, ki a hibás?

A reménységnek elnyütt kosarát,
Talán, már el is dobhatom…
Hisz még enyém a kincses égi bolt,
Akad még egy-két vig dalom.