Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremegő,
Hű szerető
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szemeket megidézve.
Retten a lomb,
Zöldel a domb –
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél,
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!
Így, ez a rend –
Most csak a csókod kérem.
1922. június 23.
Aludtam; ‘s álmodozni kezdék
már prósaszóval, már dalokban:
Kloét festék le álmaim.
Úgy tetszett, hogy felém lopódzván
egy tsókot pertzentett ortzámra:
‘s azonnal nyíltak karjaim.
Ammint e’ pertzenésre felserkentem,
kutyám volt, a’ ki nyaldogálta képem’.
1793.
Isten, küldjön te szent kegyelmed
Szívemre halálom előtt
Valami különös szerelmet,
Valami különös szerelmet.
Szörnyedjenek el, akik látják
Az én öleléseimet:
Új, gonosz csókok tudományát,
Új, gonosz csókok tudományát.
Figurázó, nagy csók-zenével,
Vaditva a maflák hadát:
Így jöjjön el majd az az éjjel,
Így jöjjön el majd az az éjjel.
Így kárhozván föloldozódok,
Mert így itélem igazán
Az életet s kulcsát, a csókot,
Az életet s kulcsát, a csókot.
Az élet: elvesztett csók-holmi
S én szeretném az életet
Egy csók-ötlettel megcsufolni,
Egy csók-ötlettel megcsufolni.
Elmúlt a régi, tiszta vágy,
Amellyel egykor környezélek,
Epesztő, forró, balga láz
Égető lángja sorvaszt érted,
Egy csókodért mindent od’adnék
Egy csókodért nem kell az élet!
Egy forró csók, egy ölelés…
Lázas szivünk összedobogna…
Aztán jöhet, mit bánom én,
A kárhozatnak égő pokla!
…nincs kárhozat, mely ily gyönyörre
Eléggé gyötrő, kínos volna!
Szőke kis lány, csitt! csitt! csitt!
Hallgass, édes, egy kicsit!
Rózsabimbó pattan,
Három a csók, csattan –
Csitt! csitt! csitt!
Szőke kis lány, csitt! csitt! csitt!
Repüljünk csak egy kicsit!
Itt vagyunk az égben,
Viseld magad szépen!
Csitt! csitt! csitt!
Jer közel, édes! Így, az ölembe,
Szép fejedet vállamra lehajtva,
S míg szerelem-vágy ég a szívedbe:
Forrjon az ajkad hév ajakamra.
Nézd a virágot: lepke ha száll rá,
Szivesen adja szirmai mézét,
S váljon a csók bár lassu halállá –
Éli a percnek mennyei kéjét.
Félve, ha sejtném s bárki ha szólna:
Édes az ajk bár, méreg a méze,
S szörnyü halálnak lesz okozója
Percnyi gyönyörnek mámora, kéje.
Akkor is ajkam szép ajakadra
Forrna, tapadna szomjasan, – érzem.
Szép a halál, ha lány-ajak adja,
Bárha örökre vesztve az éden.
Édes leány, hamis leány,
Szivem panaszra kél –
Te csókolódtál lenge nád,
S hitetlenné levél!
Dalom csak félve reszketett
az első csók elé
S szép ajkidon azt jó korán,
Más boldog föllelé.
Ki volt e más? pirítsalak
Leányka általa,
Kivalljam-e? a kellemek
Igéző angyala.
Ezt eltagadnod nem lehet:
Hisz csókja árulón,
Öröklő fényben tündököl
Bűbájos arczidon.
Nem értik azt meg, csak a suttogók,
Hogy mi az édes, az igazi csók.
Nincs abba’ jog, nincs akarat, se szándék,
Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
Szüli a perc váratlan, hirtelen,
Midőn egy szikra gyujt két födelen,
Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed;
Édesb a csók, ha durcás ajakat
Megrablasz csókért, melyet az nem ad.
Legédesb csók, ha minden szomju fél
A csókot adva, csókot lopni vél,
Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
Csak venni vágy s nem érzi azt, hogy ád.
Ám ilyen csókot is százat terem,
Nem házasság, de édes szerelem;
De ami ennek is még mézet ád:
Ha a világ, az irigy mostoha,
Mint őrszem leskelődik rá s reád,
S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!
S a karba kar és ajkra ajk repűl,
S minden erő s érzés az ajkba gyűl.
Mindenik első, végső mindenik,
Mindenik csókol és csókoltatik.
A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
Leszáll a pillanatnak fenekére –
Oh egy arasznyi percben mennyi kincs!
Nem csók az, hidd el, amely tiltva nincs!
Meg-látván a’ kis Klári
Aszszony-Anynyát tsókolni,
meg-tsalt, ugy mond, a’ Néném
kába volnék, ha hinném
hogy a’ férfi tsók tilalmas.
Antuskám is mondotta
esténkint a’ kapuba,
ne higygyek a’ Nénémnek,
jól tudgyák a’ Legények,
hogy férfi tsók nem tilalmas.
Mit tud ahhoz Antuskád,
mi tudgyuk a’ tsók dolgát
hogy ha egyszer Anya lész
‘s akkor tsókot adsz, vagy vész,
nem lesz férfi tsók tilalmas.
Ugy de mikor lesz e’ meg?
O! Aszszonyám mondgya-meg,
leszeke hamar Anya,
mert már tudom akkorra
nem lesz férfi tsók tilalmas.
“Ah mi jó, hogy itt talállak,
Gyenge lányka, alva látlak,
Alva e hűs domb alatt;
Most ugyan hó arcaidról
S e kis rózsás szűz ajakról
Csókomat nem űzheted.
Majd ha ébredsz, és piros lesz
Arcod, ajkad lángolóbb lesz,
Nem tudod, mi lelhetett;
Én pedig tudom nagyon jól,
Hogy szerelmes csókjaimtól
Ég s piroslik ajakad.”
Zongor így szólt s csókot ejte
Szép kis alvó kedvesére,
S tőle hirtelen futott.
Ébred a lány s érez ajkán
Hőt, s pirúlást álmos arcán
S andalodva tér haza.
Mégis a hűs domb füvére,
Hol megindúlt szűzi vére,
Jött alunni másszor is.
Oh de többé már nem szálla
Húnyt szemére kedves álma:
Szíve forrott, ajka hűlt.
Egykor ülve lelte Zongort,
A mosolygó szőke pásztort,
S monda nyájasan neki:
Csalfa Zongor, jól tudom már
Aki meglopott, te voltál,
Elragadtad álmomat.
Ah jer, adj álmot szememnek,
Adj nyugalmat bús szívemnek
Vagy vedd vissza csókodat.
Görbő, 1823
