Végtelen békében megfürdött kék hegyek
Suttogták csendjüket felém,
Uram! Hadd vihessem magammal a lelket,
Amit ők leheltek belém.
Tátra, Biela-Voda, 1938.
Végtelen békében megfürdött kék hegyek
Suttogták csendjüket felém,
Uram! Hadd vihessem magammal a lelket,
Amit ők leheltek belém.
Tátra, Biela-Voda, 1938.
A szívem ócska, istenes, remek
Szelence s rajta nem fogott a rozsda.
Nyitott tenyéren nyujtom a magosba
S a hajnalbíbor ércén megremeg.
Isten, ha vagy – és benned hinni kell
Kifosztott, földre vert bús jómagamnak –
Ha vagy és vélem terveid is vannak,
Ó, add, a csókját ifjan érjem el!
Akkor nem szólnék többé nagy Nevedről,
Csak öklöm ütné kétkedők hadát
S ha nem teszed meg, bárha szeretetből,
Marokkal összecíbálom haját,
Úgy hogy sikolt, mint süllyedő naszád
Bús kürtje távol barna part felé.
1922. június 10.
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az Óperencián.
Partos Óperenciának semmisége int:
rá sem érünk félni tőle; megtorpanva mind
csak a kínt jajgatjuk, a bizsergő, tompa kínt,
kapkodva csallános táncban égő talpaink.
Ó, milyen bál bírt bennünket eddig hajtani?
Olyan e homály előttünk, mint a hajnali
köd a bús kicsapongónak, kinek ajkai
kínos csókoktól sebessek, tánctól sarkai.
Krisztus urunk, jőjj, jelenj meg méltóságosan,
fájó lábunk hűs kezedbe fogd jóságosan,
könnyel öntözd meg helyettünk imádságosan,
ne engedd, hogy elepedjünk ily halálosan!
“Úgy-e apám, az ég,
A szép csillagfátyol –
Távol van mitőlünk?”
– Szédítően távol!
“S isten úgy-e azért
Lakik a magasban,
Hogy mindent jól lásson?”
– Azért lakik ottan.
“Odaszállni mért nincs
Az embernek szárnya?”
– Fiam, az imádság
Fölemel hozzája!
Az ifjuság: a duspazarló reggel,
Pogány oltárán tüzet tékozol.
Könnyelműn bánik az isteni keggyel,
Egész világé ez a tüzbokor.
Estszürkületben már alig parázslik.
Szánd meg Uram e fösvény életet.
Légy irgalmas a szegény tékozlóhoz,
Ha küszöbödnél szava megered:
Adj tüzet a multbékós szemekbe,
A szomjas szájba csókok lángjait,
Fáradt karokba vérlávák patakját
És igy bocsásd el pogány fiaid.
Bocsásd el őket élet-kertjeidbe.
Mind jó szivü az, aki tékozol.
Nagy sóhajával, az utolsó éjnek,
Lobbanjon el az áldott tüzbokor.
Istenem, ne legyen vége
Tengernek, fövénynek,
Víz morajának,
Égragyogásnak:
Emberi imának.
Készária, 1942. november 24.
Téged üdvözlek, kegyes Isten Asszony,
Hébe, Hérának szeretett leányát,
S majd Heraklesz tetteiért Olümpban
Égi jutalmúl
Nyerte mátkáját. Te vagy, aki által
Boldogok lőnek magok a hatalmasb
Istenek. Nektárod adott virágzó
Éltet azoknak,
Kikre a csészét köszönéd. De Krónósz
Bár örök, mert ambroziával éle,
Csintalan vénségre jutott: nem itt ő
Mennyei nektárt!
Én ha választnom szabad, arra kérlek,
Adj kevés nektárt kegyes Isten Asszony:
Kész vagyok mindég örömest kimúlni
Zöld tavaszomban.
Isten, ki végzetünk felett
Úr vagy örömbe, búba,
Ó, légy atyánk s tekints le ránk,
A tékozló fiúkra.
Bűnök tüskéin térdelünk:
Irgalmasságot tégy velünk
S add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!
Imára kulcsolt két kezünk
Csörget csufos bilincset,
Rab nemzetet, tudjuk mi jól,
Fehér kalács nem illet.
Ha szükös lesz, ha ize vesz,
Ha csűreink ocsuja lesz:
Add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!
Méltók vagyunk-e, vagy se rá,
Itéleted ne nézze:
Erdőnek, mely elvénhedett,
Kivágatás a része.
Mi sorsunk: fejsze és fürész,
De gyönge sarjainkra nézz
S add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!
Ó, hány éhenhaló gyerek
Sír fel hozzád az égre!
Ó, hány szülőnek elpereg
Cseppenként szive vére!
Teneked is volt egy fiad:
Az inges kis Jézus miatt
Add meg nekünk
A mindennapi kenyerünk!
1919.
Kezem imára kulcsolom
A te neved van ajkamon,
Oh, jó Atyám!
Buzgón Hozzád fohászkodom:
Tekints le rám!
Téged dicsér egész világ,
Tehozzád küld buzgó imát
Mind aki él;
Ember, állat, fű, fa, virág
Tőled remél.
Oh, nézz reám, tekints reám.
Gyógyítsd meg édes jó anyám,
A szenvedőt!
Hallgasd meg buzgó, hő imám’,
Oh, tartsd meg őt!
Uram, bántottál, űztél, megaláztál,
Sokféle ostort suhogtatott kezed:
Te tudtad, miért.
Kis szolgád bizton nagyokat vétkezett.
Hajh, bűnös voltam, nótáid elloptam,
Nőid csókoltam s kortyongattam borod.
Méltón sujtott rám
Könnyben áztatott, sós, éles ostorod.
Minden bűnömből külön ostort fontál,
Csöpp, beteg vérem sokszor kiütközött,
Ám csók-ostorod
Legfájóbb ostor ostoraid között.
Uram, utólszor evvel ostorozz meg
Nagy bűnök után méltón, fájón, nagyon
És azt az asszonyt,
Kire korbácsolt, rossz szívemet hagyom.