Isten, magas vezére
Árpád csatáinak,
Buzdúlj dicső segélyre
Késő utódinak!
Te hívtad őt keresni
Bajtársival hazát,
Kárpátokon vezetted
Szép Hunniába át.
Azóta négy folyam közt,
Innen Kárpátokon,
Vész- s nyugalomban áll fenn
A vér-szerezte hon.
Fölötte új remények
Virági fejlenek,
Dicső napok korányi
Egén feltüntenek.
Ne hagyd sötét napokká
Borúlni hajnalát,
Mely századok homályin
Csak most ragyoghat át!
Ne nézd szegény apáid
Egyezredes bünét,
Hogy ők balul fogának
Föl, népek Istenét!
Nem hűtlenül, de gyarlón
Szegők törvényedet;
Gyarló bünért ne verd meg
Örökre népedet!
Ne verj, ha vad szokásból
Vért áldozánk neked,
S hadak futó lovával
Tiszteltük ünneped!
Bár véres ajkkal ittunk
Győzelmi áldomást;
De nagy nevedre eskve
Küzdők a bajvívást.
Durván, de hűn imádtunk,
Sok népnek Istenét,
Halmok fokán zajongván
Pogányok énekét.
Oh, áldj, miként megáldál
Vészinkben ekkorig,
Hirünk fényes kelettől
Hordozva nyugotig.
Polgárerényt lobogtass
A honfi keblében,
Tartsd fenn magad a földi
Királyok képében!
Támaszd fel újra e hont,
Erkölcsöt olts belé,
Hogy közhatás buzogjon
Közérdekek felé.
S ne lásson oly hazát, mint
Kedves magyar hazánk,
A messze elmenő nap,
S a nagy, kerek világ!
