A vídám tavaszi eget
Bús felhő ködösíti
A nyár menny dörög eleget
Bár az áldást készíti.
Fiam! elméd gondolatja
Ha nem megy mint kellene
Ezt a nagy Isten forgatja
Ne zúgolódj ellene
Ha sujtol is vesszejével
Szenvedjél eggy keveset
Ő tehet, s tesz erejével
A rosszból jót s édeset.
Összetévesztitek a Halállal,
Holott Ő a Halálnak is ura
S akkor vagytok a közelében,
Ha kötekedtek a Halállal.
Ha így szóltok: éljen az Élet,
Derít rátok a Halál ura,
Derít rátok s örül az Isten
Ha így szóltok: éljen az Élet.
Sipol az erdőn végig,
Szavára mind megáll
Kis béka, gyík, giliszta,
Nyul, őz, hernyó, bogár.
A vizből felbukkannak
Üvegszemü halak,
Az ágon himbálóznak
Lágy tollu madarak.
A fűből kimagasló
Virágok ezre mind
Kaczér illat-mosolylyal
Halkan feléje int.
Csak megy az erdőn végig,
Majd vigan felkaczag,
Ha rémült béka ugrik
A kecskeláb alatt.
Dehogy bánt’na teremtményt,
Csak tréfálkozva lép
Futó egér farkára,
Bocsájtja majd odébb.
Majd pille után nyulna
Vigyázó gyöngéd ujja,
Hogy valahogy szárnyáról
Himporát le ne fujja.
S kik rettegve futottak
Mert még nem ismerék meg,
Boldogan jönnek hozzá
Mind mind a teremtmények.
Történik még az erdőn
Sok csintalan dolog,
S álmatag boldogságban
A nagy Pán mosolyog.
Batyum: a legsúlyosabb Nincsen,
Utam: a nagy Nihil, a Semmi,
A sorsom: menni, menni, menni
S az álmom: az Isten.
Vele szeretnék találkozni,
Az álmommal, nagy, bolond hitben
S csak ennyit szólni: Isten, Isten
S újból imádkozni.
Nem bírom már harcom vitézül,
Megtelek Isten-szerelemmel:
Szeret kibékülni az ember,
Mikor halni készül.
Te engem egykor észrevettél,
most itt vagyok ismét, remélve,
de nincs remény, dobd rám az estét, –
a föld legyen sorsom reménye!
Mit akarok még mindig itt fent?
Könnyem nincs már, szemem kiszáradt.
Minek kiáltani az Istent,
ki nem ad úgy sem többé választ?
Sárközi Györgynek
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Elvesztetted szegény, kóbor magadat:
Ha szabad: segítsen az Isten.
Perc-barátok kedve már elköltözött:
Búk között itt lesz tán az Isten.
E szép élet nem sok örömet hozott:
Gondozott azonban az Isten.
Az Istenhez gyönge szódat emeled:
Teveled lesz akkor az Isten.
Semmiséged rettegd, te gőgös,
Semmiséged az Úr előtt,
Ki irgalmas a szenvedőhöz –
De jaj annak, százszor jaj annak,
Ki szívében nem félte Őt.
Én érzem térdhajtó hatalmát.
Por, féreg, annyi sem vagyok –
S tikkadt ajakkal várom irgalmát,
Hogy kijelentse az igét:
Már minden megbocsáttatott.
Babylonban akik még laktok,
Feketeszívű emberek,
S testvért testvérre uszítgattok –
Karddal vár rátok is az Úr:
Rettegjetek! Rettegjetek!
Mint nyöszörgő verébfiók
Olyan szomjas, szomjas a szívem,
Pedig a kínok poharát
Minden órában kiürítem.
Itatja énvelem az Úr
Sok szennyes óra rút iszapját
És ajkaim a meakulpát
Hiába, mindhiába hajtják.
Ő: Minden, de áldani nem tud,
Ő: Minden, de senkit se büntet,
Ő teljesíti az Időt
S nem érti meg a mi szivünket.
Hatalmasabb a Jehovánál,
Ő a hideg Ámennek atyja;
Ő csak mosolyog és akar
S egy fagyott Nap az ábrázatja.
Úgy forgatja a Mindenséget,
Mintha unott játékot űzne,
Egy-egy világot megfagyaszt
S ötöt-hatot hajít a tűzbe.
Nem int, nem bosszul, nem jutalmaz,
Mennybe nem kísér, föld alá nem.
Vele holott egyek vagyunk:
Ő: a Muszáj, a Lesz, az Ámen.
Ha ízeinket összetépjük
Istentelen, nagy fájdalomban,
Ő csak mulat: se nem szeret,
Se nem dühít bennünket jobban.
Ő: a nagy-nagy Élet-folyóvíz,
Zuhogva zúg, kacagva harsog,
Sodor, zúz, ont, fut szüntelen,
Nem fogják gátok s renyhe partok.
Ő: a folyásnak akarója,
Melynek forrása s vége nincsen.
Ő: minden és vigasztalan,
Egyetlen és borzalmas Isten.
Ki akarta, hogy megtagadjam,
Örök Sionát messzehagyjam
S visszakolduljam öregen
Magamat ismét únt kegyébe?
Lelkes képem kinek a képe,
Kinek roskadok én elébe,
Amikor minden elhagyott
S nem tudom, ő van-e valóban?
Ki füröszt engem rosszban, jóban,
Kibe olvadok elmulóban,
Kitől kérdem meg egy napon,
Vajjon kínomban kedve telt-e?
Ki akarta, ki istenelte,
Bús lényemet így ki nevelte,
Ilyen gyávának, kicsinek,
Hogy makacsul még meg se haljak?
Ki akarta, hogy ne akarjak
S mint csenevész, őszi fű-sarjak
Feküdjek kaszája elé
S így szóljak: rendben van, Úristen?
Amikor elzakatolt feletted az űzős napi robot,
gondolsz-e rá, ki volt az,
aki a fáradtság után izmodba új erőt lopott?
Azt hiszed, mert véresre serkedt a tenyered
a kemény kaszanyéltől,
hogy te termeled az éheseknek a kenyeret?
Amikor kézben tartod a kenyered karéját,
nem csodálkozol, mért történt,
hogy a vetés fűlándzsái átszúrták a föld héját?
Nem zengte át idegszálaidat a hír a
megismétlődött teremtésről:
egy magház meghasadt, s felemelte fejét a rózsaszín csíra.
Amikor kiújul fölötted az űzős napi robot,
gondolsz-e reá, miért van az,
hogy az Ismeretlen elhalt izmodba új mozdulást hozott?…
