Legyenek áldva mind, a kik
Szivemet összetépték.
Ne ingereljen bosszura
Engem soha kevélység.
Ne érezzem sosem, sosem
Poklát a gyűlöletnek!
Kiket mindenki eltaszít,
Azok szeressenek meg.
Az irgalom szent angyala
Lakozzék e világon,
S a vértanúk jutalma mind
Az emberekre szálljon.
Jőjjön a békekor, melyet
Sok ember sírva vár lenn.
S én is legyek jobb s igazabb,
Mint voltam eddig. Ámen!
Míg más érdemit a közlélek alázni törekszik,
Fényre deríteni azt, a nemes elme buzog.
Míglen epés vádat nyomoz a tehetetlen irígység.
Nyújtani szebb példát, a nemes elme buzog.
Maya, rettentő diadalmas Maya!
Hányszor nyultam remegő lázas kézzel
Bűbájos könnyű fátyolod után!
El nem szíveltem tünde fényedet
Kerestem a “valót”, a “lényeget”
És mit találtam: új és új csalódás,
Hisz a valóság mindig oly valótlan.
De hát hol leljem, merre hol találjam
Az igazságot, az örök szépséget?
Az eszményt mely való, s valót mely eszmény?
Egy hangot hoz felém az esti szellő,
Az alkonyati aranyos homályból:
“Igaz legyen szived, igaz és tiszta
S szép és igaz lesz a világ is neked!”
“Ez elment vadászni”… Nem kellett! Csúf mese!
Vagy a kicsinek is, vagy a többinek se!
Mind édes testvér, vagy mind mostoha.
És mért haljon meg a nyulacska?
Nem is küldtem én, csacska,
hüvelykujjamat vadászni soha,
szerényen-gőgösen itthon maradt,
nem lőtt a második nyulat, se madarat;
középsőnek nem lett tűzhelye, kamrája,
gyűrűtlen a gyűrüs, nincs dús lakomája;
maguknak sincs, a kicsinek sem adtak,
mind együtt éhkoppon maradtak.
Régi, rút mese volt. Szépet, újat
vártak, szegény bolondos kényes ujjak.
Nyugat, 1932/24. szám
Mert ez nem az. A búgó orgonának
alig vár sípja zeng, a többi holt,
a vágy telitett, dús kovakövéből
erőnk eddig mily kis lángot csiholt!
Nem jóság ez, csak annak halvány póza,
lengés szelídre festett léghajón,
hát vallatom magam e csöndes órán
az igaz Jóság eljön még vajjon?…
Kell jönnie. Ily nagybeteg világban
kiút számunkra másutt hol legyen?
a jóság egy parancsolatját hozza
új próféta új sinai-hegyen!
Ne féljetek az aranyborjú-láztól,
ne sopánkodjatok a sok bajon,
elmúlik minden rossz, ha el a kérdés:
az igaz Jóság eljön még vajjon?…
Tudom, magamon kéne megmutatni,
hogy miként lesz a pózból szent való
s az öntelt, prédikációs harangból
miként jön halk hang: béke, gingaló,
magamon kéne megmutatni s nem megy,
még darabos, durva a sóhajom
s jövőm titkába kételkedve kémlek:
az igaz Jóság eljön még vajjon?…
Egy emlékem van, — hol szereztem
s merre, ki tudja már? : — Krisztus, kényérszelő,
öreg, nagy vászon, minden színe: Isten
s akárhogy nézed: Ő, ezerszer Ő,
nemcsak az arc, kezében még a kés is,
jósággal áll a friss kenyérhajón!
Ez kellene! Azt súgja meg sorsom,
hogy ez a Jóság eljön még vajjon?…
Ez egyszerű, e nagy szavaktól mentes,
személytelen és összefoglaló,
mit meg nem változtat, ha nem igényli,
e minden titkon túlnövő való,
kevesebb s több e bomlott végtelennél,
varázstilinkó pokoli zajon,
mondjátok meg, kortársak, tönkrementek,
úgy-e eljön?… Hogy rontjuk meg vajjon?…
Vén vármegye háza előtt
Dolgoznak a rabok,
Nehezebb a bilincsnél is
Nagy nehéz bánatok.
Iskolából egy kis lányka
Épen arra ballag,
Mosolygása szép szivárvány,
Szeme kéklő csillag.
Odafut a legbusabbhoz,
Kezet csókol szépen;
Ölbe kapja a szegény rab
S könny csillog szemében.
Legyen ma templom minden ember szíve,
Melyben a lélek szárnyat bontogat!
Karácsony édes ünnepén
Legyen imádság minden gondolat.
Legyen ma templom minden ember szíve,
S legyen a templom tiszta, szent fehér.
Karácsony édes ünnepén
Istennek tetsző legyen a kenyér.
Szálljon szívünkbe áldott akarat,
Ez kösse egybe mind a kezeket.
Karácsony édes ünnepén
Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!
Akinek könnyet osztogat az Élet
És kín a napja, kín az éjjele,
Karácsony édes ünnepén
Ne fuss előle! Óh beszélj vele!
Testét takard be s enyhítsd sok sebét!
Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.
Karácsony édes ünnepén
A szíved szépül, őt ha öleled.
Az emberszívek örökélő őre
Tegye ma össze mind a kezeket!
Karácsony édes ünnepén
Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!
Karácson estéje nagy vigasságszerző,
Tapsol örömében a sok apró-cseprő.
Egyszer ezt az estét ünnepelték épen,
Hogy anyjához igy szólt a kis Feri szépen:
“Ki az a Jézuska, édes anyám, kérlek,
A ki lovat, puskát küldött Ferikének?”
“Kis fiacskám, ő a gyermekek barátja,
Mindig szeretettel gondoljatok rája!”
“De nagyon szeretném egyszer, hogyha látnám!
Megköszönném neki, aranyos anyácskám!
Kezeit csókolva kérném a Jézuskát,
Hogy nekem ne küldjön se lovat, se puskát.
Elmondanám neki, hogy azon az áron
Jó meleg ruhácskát vegyen a vásáron,
S küldje Erzsikének itt a szomszédunkba…
Ej, ha én lehetnék egyszer a Jézuska!”
Az anya szemében könnycseppek beszéltek
S Jézus ruhát küldött másnap Erzsikének.
A pók s a méh azon virágon űle:
Az mérget, ez meg mézet szítt belűle.
Szavadbul, ámbár egy a szó,
Ért roszat a rosz, jót a jó.
Áldott volt a szive, áldott volt a lelke,
Ajtaját hiába senki se zörgette.
Mindenkin segitett szives jó’karattal,
A mit jobbja nyujtott, soh’se tudta a bal.
Hogyha valahova beköszönt az inség,
Szó nélkül ott termett Kati néni mindég.
A mit Isten adott, vitt azt elegendőt,
Telerakott egy-egy kosarat vagy kendőt.
Széjjelosztogatta a szükölködőknek,
Hogy örült a lelke, ha sütöttek, főztek!
Nem volt a világon boldogabb ő nála,
Ha a kéményt vigan füstölögni látta.
Templomba mindennap, reggel, este elment,
Dicsérni az Urat, a jóságos Istent.
Mint igaz keresztény, adakozott bőven
Az eklézsiának minden esztendőben.
Ő vitette Pestről a két uj harangot,
Behuzatta fényes bádoggal a tornyot.
A katedrát is ő maga csináltatta,
Emlékül ott ragyog áldott neve rajta.
A szegény iskolás gyerekeknek ő vett
Pennát és papirost, kalamárist, könyvet,
A ki jól tanult és magát jól viselte,
Megajándékozta, megörvendeztette.
Nagy gondja volt a kis neveletlenekre,
Apátlan, anyátlan, árva gyerekekre.
Mint tulajdon anyjuk, táplálta, ruházta,
Apró néppel mindég tele volt a háza.
Föl-fölállitgatta egy sorjába’ őket,
A kis csivajgókat, rendetlenkedőket.
Mint az orgonasíp, ugy állottak sorba’,
Egreczéroztatta… végig csókolgatta.
Aztán az egyiket a térdére vette,
Két-három porhajas a lábához ült le.
Ki a nyakán csüngött, ki mellé oldalgott…
Beszélt aztán nekik sok szép fura dolgot.
Mesélt Argyilusról, Tündér Ilonáról,
Kacsalábon forgó arany, ezüst várról,
Hétfejü sárkányról, vasorru bábáról,
Fekete városról, óriás királyról.
Mikor a mesébe bele-belefáradt:
Deszkadarabokból csinált nekik házat.
Aztán kergetősdit vagy bujósdit játszott,
Felejtette velök a bús árvaságot.
Nap nap után igy folyt… Egyszer a kis árvák
Nagy szomorkodással a falut bejárják.
Zokogva beszélik, hogy a Kati néni
Nem akar játszani, nem akar mesélni.
Ugy is volt csakugyan… Fehér lett, mint a fal,
Nem törődött többet a kis árva haddal.
Hiába költötték, esedezve, szépen:
Jó lelke már akkor üdvözült az égben.
A mikor temették, a mikor kivitték:
Sirt az egész falu, sirt az egész környék.
Jajszóval ödöngtek a kicsik utána…
Mindenik csak akkor lett igazán árva!
Még a harangok is szomorubban szóltak,
Zokogó panaszszal, siralmasan kongtak.
Csak az ég mosolygott, csak az ég örvendett,
Hogy egy jó lélekkel a lakosa több lett.
De az egekben sincs, tudom, neki párja,
Ott is ügyel ő a szegényre, árvára.
S mivel onnan több jót nem tehet már vélök:
Az ur zsámolyánál imádkozik értök!
