Öregedés témájú versek

Bárd Miklós: Dénes unkámnak

Én sárgacsőrü kis madárfiókám
Ihol a vers. – Az öreg cimbora
Őszének tarlott tájain borongván,
Magával némi mélabút hoza.
Hiába ritmusok, zengő rímek!
Új dalt, új ritmust, más madár-hímet
Eseng az örök ifjú erdő.
Óh sárga csőrű boldog eljövendő,
Reád vár ébredő szerelme,
S a vén madár leszáll majd. – Ez a rendje.

Váltjuk egymást az erdő bokra s fáin…
Én álmodom majd a zörgő avarba,
Zendül az erdő, – fiatal madár-hím
Szavától rezdül össze ága, bokra.
Fölérezek: ki ujjong ott az ágon?…
A teljesedés édes mámorában
Ujjongtam én így szívem tavaszán,
Az én szivemben sarjadt ott ez ének,
Te zengsz fölöttem tavaszi igéket,
Dalos utódom, édes cimborám.

1926.

Vörösmarty Mihály: Az élet időről

Mulnak az esztendők szomorú folyamattal azonban,
Még nyög az emberi nem élete terhe alatt.
Igy mulik el gyengébb éltünk zsengéje valóban,
Amikor emberi kort érni kivánna szivünk.
Ezt el is éri ugyan, mégis keseregve tekinti
Zsengésebb üdeit hátra nyomulni pedig.
Hát mikor a vénség beteg ágyra szorítja, reménség
Nincsen életihez és folyamodni kihez.
Megrettenti halál, mely is körülötte forog már,
Mérges italt nyujtván elragadozza szegényt.
Eddig az élet üdő, és mint buborék a vizekben
Úgy elenyész, s vége nem sok üdőre kerűl.

Székesfehérvár, 1816

Szendrey Júlia: Zoltán fiamnak

Még tiz tavasz sem mult el fölötted
És te engem máris itt hagyál,
Mint a madár, amely legelőször
Kis fészkéből a világba száll.

A világba! csak a szomszéd házra,
Honnan vissza már félve tekint,
És honnan az elhagyott fészekbe
Ujra-ujra visszatér megint.

Ámde amint felnől a madárka,
És anyjától lassan elszokik,
Mindig messzebb terjed röpülése,
Mig örökre végre távozik.

Igy lesz ez majd, kis fiam, te véled,
Lassankint igy hagysz el engemet,
És ki tudja, milyen messze tőlem
Rakod egykor saját fészkedet!

Most még fájó sebkint sajog lelked
Valahányszor tőlem elszakadsz,
És könnyforrás buzzog szemeidből
Mit szivedből válásunk fakaszt.

Mert még eddig egész kis világod
Keblemen és ölemben leléd,
Melynek szük, de napfényes határát
Ölelő karjaim képezék.

Oh, de majd ha kitárul előtted
Csábjaival a zajos világ,
És az élet habzó serlegéből
Téged is majd részesülni hágy;

S mint virágból a reggeli harmat
A hő naptól, ugy enyészik el
Az ártatlan gyermekkor emléke,
A férfi kor ugy emészti fel:

Oh szólj, fogsz-e akkor emlékezni
Hü anyádra, ki úgy szeretett?
Várhatja-e, hogy majd a távolból
Legalább sirját fölkeresed?

1858.

Bárd Miklós: Kitavaszodás

Mind elmult, mi az életben gyönyör,
Hiába minden – az arany vödör
Már nem merül meg… Ki s be járnak
Hajlékomban a siket árnyak;
Mig fönn a nap, megülnek veszteg,
Ha száll az alkony, vitát kezdnek,
Beszélnek – szavuk lehangol, gyötör:
“Kopár öregség – ásító gödör”…

Pedig bolond az ilyen bús vitázás,
Künn sosem volt még szebb a favirágzás,
Ily illatos a szellők lebbenése,
Ily mámorító zsongás fönn a légbe’.
Ki a szabadba elaggott poéta!
Megbuggyan itt, mi bedugult, a véna,
Itt fényben úszom, kígyóként levedlem
Ami elaggott, idejemult bennem.

És nevetem az alkonyi vitákat; –
Az ifjú fák már teljes díszben állnak,
S mintha felém új életet fuvalna,
Az öreg törzsek virágzó sugalma.
Nagy életöröm buzog föl szívemben,
Az arany vödröt mélyen megmerítem,
Bele újjongok a zsongó tavaszba –
Ma, hetvenhetedszer kitavaszodva.

Budapest, 1934.

Pólya László: Kiszuperált öregek

Olyan, mint a diktált béke
Az öreg kor jobbkezére
Ráparancsolt nyugalom…
A nyomunkba minden emlék,
A szivünkbe minden álom,
A ma villámvonatáról:
Lehajított, ócska lom!

Panaszkodni? Hisz az élet
Mifelénk csak bú, panasz.
A “hogy is volt” stációin,
A tett, erő ünnepén is:
De sok magyar lemarad!

Ha láttunkra még dorombol,
De a jelen másra gondol,
Múltra, voltra rá se néz.
Pedig, pedig rajtunk kezdte,
De felettünk összetette:
A munka is a kezét!

Huszonötöt még ha mér rám,
Megérem a századot…
De a bú, baj kongathatják
Felettem a kor harangját:
Még mindig dudolgatok!

Hallga, hallga: meseálló,
Mesemondó öregek!
Ha az érzés szívbe rejti,
Szavunkat is elfelejti…
Még szomorúbb lesz a nóta:
Ha minket is eltemet!

Juhász Gyula: Önarckép

Juhász Gyula: Önarckép - Kakasy Dóra (Vers mindenkinek)

Fejemen a formák hiába vívtak,
Rút lett az arcom, nyúlt a koponyám
S e bánatos kaosz között a csillag,
Két nagy sötét szem ragyog fényt reám,
Hogy lángjánál a kín és kor redői
Annál mélyebb árnyékot vessenek,
Ó arcom, gúnyos és bús és ti ősi,
Emésztő tüzek síró ismerősi,
Harcok húnyó világa: szép szemek!

Kölcsey Ferenc: Az ivó

Hallottad-e a fülmilének
Lombjain miként foly bájos ének,
Míg hűsen esti szél kereng?
S ha fészkében a gerlicének
Hű pár nyögdellő csókja leng,
Érezni tudsz-e gerjedelmet?
Daloltam én is, ah, szerelmet,
Mint fülmilének dalja zeng,
S csókoltam én is hajdanában,
Gyúladva Lotti karjain,
Éltem mosolygó hajnalában!
Leszállt a hajnal, s álmain
A lyány is elszállt más ölébe,
De érette, sorsom ellenébe,
Nem zugott lantom hurjain
Kérő panasz s keserves átok.
Töltvén kezem habzó pohár:
Lágy csók s szerelmek dalja már,
Mondám, örökre isten hozzátok!

Pécel, 1814. augusztus 11.