Minden úgy igaz, ahogy régen:
Vannak visszajáró Májusok
A Sohsem-Nyugvás szent nevében.
Rózsás köd az agyunkra úgy száll
S úgy fűt a megvadulás heve,
Mint a régi, szent kamasz-jussnál.
Olyanok s még szebbek a tervek,
Mint diák-vágyak bús korán,
Ám telt-begyübbek a szerelmek.
Mert a Májusok visszajárnak
S nem ifjú vágyé való ízük,
De ki túl van laktán a Nyárnak.
Mindig várom jó hiszembe’
Hogy még egyszer vissza jőnek
Izmaimba, kebelembe,
Lángszikrái az erőnek
S fáradt lelkem tépett szárnya
Megnő tán még csendesen
S újra küzdve, újra szállva,
Majd az eget keresem.
Visszanézek olykor-olykor
Multam virágmezejére:
Hátha onnan a letűnt kor
Üdítő fuvalma érne;
Ámde csendes, holdvilág az,
Nem lenditi fuvalom,
Mindenik virága száraz.
Az egész egy sirhalom.
Kárpátok fenyves honában
Néha jól esik mulatnom;
Talán itt a hűs magányban
Megpendül még néma lantom;
De a bérezek mintha súgnák:
Képzelet játszik veled,
Nem lakoznak itt a múzsák,
Őket itt föl nem leled.
Küzdő ifjak seregéhez
Vonz csak a vágy, nem a verseny:
Közel szellemök tüzéhez
Tán enyém is újra serken.
Meg se látnak, gyorsan szállnak
Fent repdeső madarak,
Tőlök lelkem elfeledten
Szárnyszegetten elmarad.
Bizakodva így merengek
Múlt és jövő távolában,
Csodás vigaszért esengek,
Pedig érzem, hogy hiában.
Mint ki a tenger partjára
Aggódó reménynyel ült
S azt a drága hajót várja,
Mely régesrég elmerült.
A kávéházban, két konok barát közt
könyökölve őrzi élete titkát,
sörénye, akár egy néger leányé,
égig csapódik és hányja a szikrát.
Tűnődve néz… Hetven év távolából
halált tanít könyörtelen szemével,
s mögötte az itthagyott idő lelke,
a gyémánt sárga izzásával ég el.
Az ifju évek bajt hoznak s visznek,
Ha rontanak, viszont jóvá tesznek:
Az öreg évek – évei rossznak –
Nem visznek többé, mindig csak hoznak.
1880. február 2.
Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.
Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyúgalomra készűl.
Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy’ pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!…
1878. október 10.
Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme, odavan.
Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.
Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.
Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:
És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!
Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!
Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre – mit tudom a hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?
Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak, recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.
Már ez így van, édes lelkem,
reccsen a palánk,
akár elmenj, éji óra
már fonódna ránk.
Elégek én, mint a kátrány,
mint a léc növő zsarátján.
Zsindelyes eresz,
engem eleressz!
Már ez így van, édes lelkem,
megöregedünk,
elkopnak a dolgaink is,
elkopnak velünk.
Elkopik a hajunk szála,
elkopik a kéz fogása,
megöregedünk,
fogát hullatja a bába,
éveinknek alkonyába’
mi is lesz velünk?
Már ez így van, édes lelkem,
végre hulló helyre leltem,
őszi hónapom,
firis cserepem,
kis ülőpadom
szívembe veszem
s mint a telt, vidám tarisnyát
vegye vállra Baric Pistát
telepi vihar
bánataival.
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.
Függnek, mint felhők felettem,
Arany sugár aranyozza,
Régi álmot visszahozza:
Hegyen-halmon csak szerettem.
Semmit, ami dicsőséges
Nem szereztek, nem találtak:
Csillag-porban utat vágtak:
Aztán le, a föld rögéhez.
Függnek, mint mesék fölöttem.
Sirnak, mint az átkozottak,
Hogy a célhoz nem jutottak,
Köd előttem, köd mögöttem.
Valami fehér csend ereszkedett reánk,
mikor egy régi délelőtt
templomunkban elhallgatott a miatyánk.
S a beözönlő napsugarak színes szálain
angyalok sétálgattak fel s alá,
s lágyan-édesen muzsikáltak
egyhúrú nádi hegedűn.
Ma kopár, hűs falak között
tompán zuhog minden bőjti zsolozsmánk,
mint koporsóra hulló síri rög.
A szétlapuló tömjénfüstben
kopottan gomolyog a miatyánk.
S az angyaloknak vidám, lubickoló seregét
nyersen elhessegeti
a festett ablakok alatt hajrázó
hajtóvadászat:
a kattogó,
alagutakból elődohogó,
alagutakba fulladó,
véres síneken robogó életvonat.
A gyermekévek ünnepnapi fehér csendje
ma komor, nehéz kárpit.
És a zengő, angyalszitáló régi fény
vakuló lelkeinkbe
a gondok kormos üvegén keresztül
alig-alig villan sugárnyit.
Ősz Istvánnak, az őszi derek, őszi bánat ezüsthúrú poétájának
