Tudok vigan nevetni,
Tudok hiven szeretni,
S szépről énekleni,
S kelyhem ha megtöltétek,
Köszönni bort felétek
Tokaj szent isteni.
Egy van, mit életemben,
Sem búmban, sem kedvemben,
Meg nem tanulhatok,
Epedtem, olvadoztam,
Sok lyányt lágy búra hoztam,
S még sírni nem tudok.
Káva, 1814. augusztus
Két egy testvér a könyű és a dal,
Soká vajúdó fájdalomnak ikre,
S ahogy kibuggyant, a megenyhülés
Veti színes sugárát mindegyikre.
S az a legfájóbb könnyem, amelyik
Csak fojtogat, de nem birom kisírni,
S az a legszebb dalom, amely csupán
Szivembe zsong, de nem birom megírni.
1896.
Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.
Így, így, – nem szégyellem a könnyet én
És nem irígylem az erőseket,
Kik megvetik a könnyet könnyedén,
És a legáldottabb csodának tartom,
Mikor a szent szava a sziklaparton
Könnyre lágyította a szirteket.
1916.
Egyszer nagyrégen sírtam… fáj az emlék:
Mikor az anyámat temették.
Azóta megtagadtam én a könnyet,
Nincs hitele e drága gyöngynek
Előttem, csak a tiszta gyermekarcon.
Megszánom, hogyha sír az asszony,
A férfi-könnyektől elfordulok.
Befelé sír, ha sír a férfi-bánat,
Ma temetnek egy jó barátot,
S hiába minden – nem bírok a könnyel:
A pilláimra megcsillanva tör fel,
S amig legördül a mély búbarázdán,
A vénségemet megalázván,
Elönt, megríkat, magával sodor.
Hajtja a szív, e megrongált motor.
1929.
Mikor még sírni tudtam,
A könnyektől vakultam:
Ily fonyadt nem valék.
A búfelhőt kisírtam,
S mint a virág kinyíltam,
Ha kiderült az ég.
Hejh, összeperzselének
Azóta szenvedélyek!
Nem enyhit könnyeső.
Hasonlitok göröngyhöz,
Melyet felhő nem öntöz,
S melyen már fű se nő.
Lányka sírsz, szemlélem könnyeid’
Kék szemednek tiszta tükriben,
Szép e’ könycsepp mint a’ drága gyöngy
Tengereknek nyugva medriben.
Bú van ugy-e tiszta lelkeden?
Tükröződve könysugárokon,
Csak vihar ha kél a’ hab felett
Látni gyöngyöt csendes partokon,
Oh ne sirj, te édes szenvedő!
Érzéketlen áll a’ néma hant,
És a’ gyöngy melly itten boldogít,
Vonzerővel nem bír olt alant.
Magam nevetem ki sokszor a könyeket,
Mik ábrándim között két szememből folynak;
Gúnyolója vagyok magam a daloknak,
Miket a lázas szív dobogva énekelt.
De később még jobban ápolom azokat
A lázas dalokat, és szemem könyeit:
Mint érzékeny apa megtérő gyermekit,
Kikre oly boszus volt, a mig távol voltak.
Sohase sírj! a könnyek késnek,
sziveden át ravasz rést vésnek. A feledésnek.
Sohase sírj! a felhők sírnak,
nevelnek fűt hantján a sírnak. Gyógyitó írnak.
Sohase sírj! az ilyen zápor
csak türelem-rózsákat ápol. Te másra vágyol.
Sohase sírj! ki némán megáll,
arra a halk és félénk halál… jobban rátalál.
Nyugat, 1910/20. szám
A csüggedt, őszi fák között
Lanyhán szitáló bús ködöt
Nem állhatom;
Pityergve sír, lomhán csepeg,
És únja őt mező, berek,
Völgy és halom.
Májusnak csöndes essejét,
E víg, csilingelő zenét,
Meghallgatom,
De mert romantikus, szelíd,
Nem hat le lelkem mélyéig,
Nem vonz nagyon.
A nyár villamos záporát,
Mely zúgva ront a földön át,
S hol megjelen
Élősdit öl vadul-vigan,
Piszkot söpör tajtékiban:
Azt kedvelem.
Oh, én a záport kedvelem,
Ügy tetszik: ő rokon velem:
Ha elborul,
És egyszer rájön a sirás,
Úgy sími nem tud senki más,
Oly záporul…
Budapest, 1890
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lyányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyjanak össze.
Ha egy kicsit sírsz tán,
Ha sírnál, miként tudsz jól:
Két, nagy szemed mocskolva egyre:
Eszedbe
Mégis én jutok akkor és mindig.
Ha a nevetésed
Tőlem messze célozna,
Ha akarlak, vissza-célozlak
S elhozlak
Biróságom elé kis bűnösként.
Ha az örömöddel,
E kis tarka madárral,
Földalolod szívem, kalitkád,
A titkát,
Mint a hű temető őrizem meg.
Ha kicsit elfordulsz
S ha nagyon eltávoznál,
Már rajtad a fekete leplek:
Szeretlek
S ravatal-jussu az én szerelmem.
