Természet témájú versek

Nagy László: Dióverés

Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.

Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.

Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.

Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.

Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.

Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.

Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.

Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.

Gyulai Pál: A szarka és a gilice

Egyszer a szarkához
Gilice betoppan:
»Taníts, hogy kell fészket rakni,
Te tudod legjobban.«

»Szívesen, hugocskám!«
Dolgozik már rajta:
»Csak így, csak úgy, csak, csak, csak,«
Mindegyre azt hajtja.

Szótlanul ott ülni
Gilice is restel,
Búgó hangján: »Túdom, túdom,«
Beszélgetni kezd el.

»Hát csináld, ha tudod!«
Szarka mond haraggal,
Félbe-szerbe hagyja dolgát
S elrepül azonnal.

Szarkáéhoz képest
Fészke gilicének
Ezért maradt csak egy darab –
Eddig tart az ének.

Weöres Sándor: Buba éneke

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék –
minden este
morzsára, buzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék –
nyári éjen,
morzsára, buzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha csillag volnék,
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem –
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.

Beney Zsuzsa: Hogyan vártalak?

Azt kérdezted tőlem,
nagyon vártalak? –
Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelző
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.

Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.

Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint a patak medrét,
madarat az ég,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

Erdős Sándor: Erdei átmenet

Komor lett az őszi erdő
a hold ezüstje festi át.
Lefejtette már magáról
a nap édes sugarát.

Árnyak bújnak fatörzs mellett
szentjánosbogár repül.
Lassan hullámzó tó vize
a sötétségbe merül.

Hűvös szellők simogatják
fagyalbokrok karjait.
Égen úszó felhőtengert
csillag fénye szétszakít.

Tollat borzol a kis veréb
hűvösek az éjszakák.
Kölyköt terelnek odúba
a gondos rókamamák.

Nemsokára eljön a tél
fagy lesz mindenhol az úr.
Lehullanak a levelek
erdő hangja elcsitul.

Erdős Sándor: Vihar után

Összeért az ég a vízzel
kék csókban forrtak össze,
csak egy árbóc csúcsa látszik
egy sziget mögött, messze.

Édes szél borzolja hajam
simogatja arcomat,
itt e csendes pillanatban
elfeledtem harcomat.

Harcom háborgó tengerrel,
bősz, tajtékzó viharral,
ahogy tépáznak hullámok
rettenetes robajjal.

Megszelídült a fenevad
csendesedett az árja,
elmerült a tengermélyre
a vihar sötét árnya.

Erdős Sándor: A tiszta giliszta

Élt egy kukac Ödömérke,
föld alatt lakott szegényke.
Ödömérke eső után,
kikúszott a földből sután.

Lubickolt a pocsolyában,
mint zokni a mosodában.
Sosem volt még ilyen tiszta,
Ödömér a kis giliszta.

Arra futott a kis rigó,
csőrében egy sáros dió.
Anyja hangja most felharsant,
hogy ne egyen ő mosatlant.

Elejtette hát a diót,
jól nevelték a kis rigót.
Ott ácsorgott csőre nyitva,
lám, ott egy tiszta giliszta.

Ím, ez mosott ezt ehetem,
felkapom, mert ez kell nekem.
Sokat nem is tétovázott,
kis gilisztánk most ráfázott.

Csőrében kis Ödömérrel,
nem bírt a nagy örömével.
Olyan gyorsan szedte lábát,
elejtette a prédáját.

Nagyot sóhajt Ödömérke,
hát ezt épp, hogy csak túlélte.
Bebújt a föld alá gyorsan,
inkább lakik lent a koszban.

Kosztolányi Dezső – Pünkösd

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.

Az ég fakó, az éjjel is rövid,
alig bujik el a nap egy bokorba,
aztán ragyogva, új erőbe forrva
kiszáll s az égre lánguszályt röpít.

A róna várja a hűsfényü holdat,
leng a kalász, vérszínü rózsa lángol,
leszáll a boldogság a másvilágból.

A néma csillagok reánk hajolnak,
és álmodó, fáradt fejünk körül
szines, aranyló lepkeraj röpül.

Kosztolányi Dezső. Négy fal között. 1907.