Jár a pásztor andalogva,
Jár danolva érzetét;
Mig rebegve visszazengi
A vadon bús énekét.
S jő a tévedett juhocska,
És ijedve meg-megáll;
Lejtve jő nyomába Lenke
Széttekint, de nem talál.
“Jaj legény! mi bú talála
Szép juhom ma elveszett.
Add meg őt, ha föltalálod,
Ég fizesse tettedet!”
“Itt juhod, vegyed leányka,
És jutalmat ád az ég?
Lenke! Lenke! nékem az csak
Kék szemed sugárin ég.
Ám de veszté érzeményem
Is, Leányka! csendemet,
És cserélni egyet egyre
Kell, juhodra – szívedet.”
Ez szomorú ősz lesz.
Hol vagy Anna? Milyen volt a csókod?
Bánatórák, ó az én időm ez,
Bágyadt rózsák, ez szomorú ősz lesz!
Csókolom a lelked.
Hol vagy Anna? Milyen volt a könnyed?
Régi könnyek, te már elfeledted,
De én értük csókolom a lelked!
Látni szeretnélek.
Hol vagy Anna, vezet-e út hozzád?
Visszatérjek? Ó be nagyon félek,
Megölnétek, százszorszép emlékek!
Mit hartzolsz, jó Leányka! hasztalan?
Minek halasztod győzedelmemet,
ha nyertes nem lehetsz?
Nem látod-e, hogy hárman hartzolunk?
Mí ketten, ‘s Ámor? és hogy ellened
mellettem hartzol Ámor is?
1793.
A nap nyugszik, alkonyodik,
Est van már a faluban;
Itt ott állnak még nehányan
Szőlőben és tallóban.
Mások házuk udvarában
Kint ülnek az estvelen,
S a dologrul tanakodnak,
Mibe fognak reggelen.
Köztök andalg egy legény is,
Nem munkán, nem estvelen,
De a lyánkán; ki mos ott a
Ház előtti csermelyen.
Bár én is ott andalognék!
Mind a nyári estvelen,
Mind lyánkámon, az ha mosna,
Ház előtti csermelyen.
Álmodj, kis galambom,
Nyíló rózsakertről,
Csalogány daláról,
Drága kedvesedről.
Álmodj szép jövőnek
Sok arany napjáról,
Páros szerelemnek
Bűbájos voltáról.
Álmodj nemzetednek
Bus dicsőségéről,
Széttört láncairól,
Szabad életéről.
S ha ébredsz, jer hozzám,
Megcsókolom ajkad,
S e csókban szép álmad
Teljesül be rajtad.
Ez a nagy, szomorú fűz
Az én falusi fáimmal szemben,
Nem bólintgat kín-keservesebben,
Mint egy régi-régi fűz,
Egy régi-régi fűz.
Az is felnőtt nagyszerűn,
Az is azt hitte, hogy nem lesz párja
És boldog párját mégiscsak várja
És bólintgat nagyszerűn,
Keserűn, nagyszerűn.
Kit rég kerülnek a szerelmes álmok:
Szerelmes szívvel, álmodozva járok…
Május sugarát itta bé a lelkem –
Májusi fényben gyógyulásra leltem,
– Még csak kétszer láttam…
A sarkon állok lázban égve. Várva,
Merről villan meg hófehér ruhája,
Várom a régi, ifjú vággyal, kedvvel,
Várom a régi diák-szerelemmel –
– Még csak kétszer láttam…
Kigyúl az arcom, elfog az igézet,
Újjászülettem, megváltott az élet,
Kinek még tegnap nem volt vágya semmi,
Ifjú, szerelmes trubadur fog lenni –
– Még csak kétszer láttam!…
Forgószél megy út közepén,
Csoportokat dobál felém,
Hejh forgószél! ha jó volnál,
Inkább babámhoz hordanál.
Az én babám nem kis baba,
Sugár mint a jegenyefa,
Szépen danol, szépen táncol,
Hozzá kökényszeme lángol.
A kökényt én úgy szeretem,
Ha szemében tekinthetem;
Hejh! de tőle távol vagyok,
Csak egyedűl fűlök, fagyok.
Érem-e még azt vagy soha,
Hogy galambom elmondhassa:
Hova, hova bojtárlegény,
Tudod-e, hogy szeretlek én?
Azt csak tudnám még, hogy szeret.
De tudom, hogy el nem jöhet,
S mint madár a száraz ágon,
Csak úgy tengek a világon.
1829 novembere előtt
Úgy szeretem az asszonyt és a lányt,
Ha karcsu, könnyü és nyulánk,
Szeméből nem csapkod a láng.
Ha sovány, sima keze hosszukás,
Ha alt hangja a szivbe ás,
És reggel más, és este más.
Ha festett arca, mint márvány: fehér,
Ha ajkain karmin a vér
S ha szemöldjének ive szén.
Ha a haja puha, barna selyem,
S e haj rozsdás egy-két helyen.
A foga nagy, fehér legyen.
Ha a sima halántékok felett
Kis fürge gyikok kéklenek:
Gyorsverésű vékony erek.
Az ajk fölött szépek a lágy pihék.
A szemben csak a lila szép.
Telt karcsúság: legszebb nyakék.
S ha úgy nyujtja szerelmét és magát
A kínok csészéjében át:
Mint langyra hült fanyar teát.
Nyugat, 1910 / 3. szám
Szemrehányóan két nagy szem néz rám,
Erőtlen bágyad két keskeny kéz rám,
Szava se tilt már, csak könnye ered meg,
Ha kérem: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!
A csillagokban nekem vagy írva,
Ha kerülnélek: te hívnál sírva –
Nekem csak szólhatsz, de nem a szívednek:
Az kéri: tedd meg, ha szeretsz, hát tedd meg!
