“Légy vidám, kétségbeesve;
Maradj büszke, megalázva.
Légy hideg, ha lánggal éget
Átkos szenvedélyed láza.”
“Meg se rezzenj, ha velődbe
A féltés villámi ütnek.
Maradj józan, mikor ég föld
Táncol és forog körülted.”
“Fojtogasd el minden üdvöd’,
S ha tudod, felejtsd el őket,
Mikor éjjel siránkozva
Szellemeik hozzád jőnek.”
“És örökké sírod ássad
S mégse halj meg!” Én gyötrelmem,
Mert ohajtlak, mert szeretlek,
Ezzel átkoztál meg engem?…
Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, –
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem?
Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arczodon;
Szeretem, hogy borujára
Néha derűt hoz dalom.
Szeretem a sötét redőt
Homlokodon kedvesem!
Szeretem, hogy elsimítni
Tudja néha hű kezem.
Szeretem én fellobbanó
Haragodat angyalom!
Szeretem, hogy megszelidül
Néha esdő hangomon.
Szeretem zajgó kedélyed
Változó hullámzatát;
S hogy ezer változatában
Egyedül én értem át.
Szeretlek én, oh szeretlek,
Mert tudora, hogy kivülem
Körülötted minden ember
Csalfa, önző, hűtelen.
Szeretlek, hogy vissza adjam
Újra a megtört hitet:
Hogy van hűség, hogy van igaz
Önzéstelen szeretet.
Szeretlek, hogy zajos, üres
Élvek után legyen hely,
Hol nemesbre vágyó lelked
Nemesb élvezetet lel.
Szeretlek, mert szivedben a
Szépnek, jónak magvait
Látom, miket a világ most
Jég kezével elborit.
Szeretlek, hogy majdha szenvedsz,
Legyen egy igaz kebel,
Mely bár örömid nem osztja,
Bánatodban nem hagy el.
Szeretlek, ha nem szeretsz is,
Nem értesz is engernet,
Hisz meleg szerelmem nélkül
Végkép megfagyna szived.
A nap hálát nem kivánva
Küldi le sugárait, –
S habár nem nézünk fel hozzá
Érezzük, hogy melegit.
Elment régen.
S én menni, menni hagytam.
Elengedtem kezét
Búsan és boldogan.
Hadd járja életét
Szolgáló, szerető,
Elhívott asszonykép
Más férfi oldalán.
Nekem csak ragyogjon,
Számomra maradjon
Trónon királyleány.
S apródja maradjak,
Igrice maradjak
Trónjának küszöbén –
Költője, látója,
Zengője, mondója
Én.
Királylánynak akartam –
Aki néha feláll,
Lejön lassan a trónja lépcsején,
Fejemre teszi nyugtató kezét:
Szép volt, poétám, ma az esti ég,
S szép a szívedből szakadt költemény.
S míg mondja ezt,
Szemében ritka könny és ritka fény.
És könny és fény enyém.
Enyém a visszhang ajándék-szava.
Ennyit akartam én.
Királylánynak akartam,
Ki néha rámtekint
S akinek én szolgálok
Magam módja szerint.
Királylánynak akartam –
És sok-sok év után
Tenger gondja közül
Tenger gondom közé
Egy hétre elszegődött
Mint “szolgálóleány”.
Bánatom s betegségem
Terhét vállára vette,
Öreg szülémet szépen,
Kézenfogva vezette.
Meleg szívvel suhant
Hideg szobákon át:
Szította itt egy hétig
A düledező tűzhely
Haldokló parazsát.
Feslett kabátomon
Titkon öltögetett,
Amit kerülni vágytam:
A szürkeségben társam,
Hamupipőkém lett.
Sorsunk rémeivel
Némán viaskodott,
Erőn felül –
Halkan beszélt,
Mosolygott, mint az angyalok, –
És szenvedett belül.
A gondok tengerével
Csak a türelme nőtt –
S én mégis csak kerestem,
Nyugtalanul kerestem
Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét,
Az együtt-szürke hét
A szívünk Hamupipőke-hete.
Kigördült árva udvarunkból,
S kigördülőben már
Csupa csillagot szórt a szekere.
Aranypor kavargott nyomán.
Elment megint.
Most messze van.
S megint királyleány.
1934. december 26., Karácsony másodnapján
Hazudság, amit írtam
Lánykák szerelmiről:
Ők engem nem szeretnek,
Nem egy a száz közől.
De én szerettem egy lányt,
Sőt kettőt, sőt tizet,
Szeretni hajló voltam
Egész egy sereget.
Mint ége szívem értök,
Ahány van öszvesen,
Oh mint szerettem őket
Oly hévvel, oly hiven.
S a háladatlan faj mint
Jutalmaz mindezért:
Csak egy sem adja szívét
Oly sok szerelmemért!
1841. augusztus 22.
Ha sejtenéd, hogy mennyi rosszat
Hallok felőled mindenütt!
Akár egy templomot kifosztnak
S ökölcsapásuk sziven üt.
Hallom: kacér és szivtelen vagy,
Hogy kebleden a rózsa elfagy,
Hogy ami könnyet érted ontok,
Te abból gyöngysort szedegetsz –
Bolondok!
Nekem elég, hogy emlegetsz.
Mondják, hideg vagy, gőgös, álnok,
A vágyad: élni gondtalan!
Hol összefutnak édes álmok,
Ott a te lelked hontalan.
Hiába surranok utánad,
Nem érdekel e néma bánat,
Bár érzed, hogy a sírba rontok,
Hogy odavisznek e dalok –
Bolondok!
Nekem elég, hogy meghalok.
Völgy homályán, fák hüsében,
Kert megett,
Zeng a lantos hév szerelmi
Éneket.
Zeng, ha gyúl a rózsahajnal
Keleten,
Ha nyugodni bérc megé a
Nap megyen.
S szép tavasszal, nyár hevén, hüs
Őszön át
Pengeti a szerelemnek
Hév dalát.
S édes díja zengzetének,
A leány
Ha kacsingat által a kert
Ajtaján.
Jő a tél, és megnyil a kert,
És ragad
Kebelére a leány – más
Boldogot.
A csalódott megy kinok bús
Éjjelén,
S hallgat a dal lantja néma
Idegén.
Dunavecse, 1841. május 27.
Oh égető kín,
Oh gyötrelem
Viszonláng nélkül
A szerelem!
Felettem éj, nap
Sötét ború,
Szemembe, könnyek,
Szivembe’ bú.
Nem érti titkos
Küzdésimet,
Kit lelkem óhajt,
Lelkem szeret.
Keblembe’ dúl, forr
Vágy, félelem;
Gerjelmim önkényt
Fedezgetem.
S ah nincs oly Isten
Ki sejtené,
Ki néma nyelvem
Megfejtené.
Kereng a tér föld,
Az ég velem;
Nyugalmam, enyhem
Nem lelhetem.
Oh égető kín
Oh gyötrelem
Viszonláng nélkül
A szerelem!
Vártalak, galambom,
Hiába vártalak!
Az uj szeretőddel
Sétálni láttalak.
Ugy mentetek együtt,
Mint a páros galamb,
Mikor épen csendült
Az esteli harang.
Ugy szólt az a harang,
Mintha temetnének –
Minden kicsi szava
Bús halotti ének.
El van már temetve
Az én boldogságom,
El van már siratva
Lehullt mennyországom.
Láttalak, galambom,
Minek is láttalak?
Megölted a szivem
Egy pillantás alatt.
Álmomba’, halld, szép kedvesem,
Ravatalon feküdtem…
Ránczosképű vén asszonyok
Siránkoztak felettem.
Téged hiába vártalak,
Hogy rám borulj zokogva –
Oh fájt nagyon, hogy könnyedet
Nem vihetem siromba!
Egyszer csak a templom elé
Czifra kocsik robogtak –
Jól láttam a ravatalon,
Ép szembe volt az ablak.
És láttalak egy kocsiból
Kilépni, szép szerelmem:
Koszoru volt homlokodon,
Bokréta a kezedben.
Szerettem vón elébe állni,
Galambom, esküvődnek,
Menyasszonyi fátyolodat
Letépni szemfedőnek!
De hajh, halotti ágyamon
Mozdulatlan’ feküdtem –
Ránczosképű vén asszonyok
Siránkoztak felettem.
Mond-meg, kérlek, nyájas Lyánka,
meg-indulé Te szived,
midőn sirva szorongattya
kezedet szerelmesed?
Midőn szemem félelmessen
szögezve van képedhöz
és szivem vervén sebessen
ohajt, ‘s repdez szivedhöz?
Ah! nem hallya, nem tekinti
szivemnek nagy fájdalmát,
tüzemet tréfára veszi
el-forditván ortzáját.
O! bús szivem! menny-el tőle,
hogy meg-győzzed, ne reménld,
nem hódúl ha szerelmedre,
búddal győzni ne reménld.
