Várom a gőzöst, szörnyeteg-gőgöst
Ki önönmagát oly nagynak hiszi –
Füstöt okádva itt lesz nemsokára,
s akit szeretek, magával viszi.
Közömbös arcok, sok üres tekintet –
Furcsán bólintva libegnek a fák,
és mosolyogva, mivel látni akarják
a régi-átkos könnytragédiát.
Nézem a hosszú, elkígyózó sínpárt…
olyan fekete, olyan bánatos!
Ott fekszel rajta víg dalom, reményem
jön a gőzös és zúgva rádtapos.
1924. augusztus 12.
Felötlik,
valami piros, kékes délibáb,
s leborulunk a földig.
Mire felnézünk
sivár sivatag olvad csak az égbe,
pár száraz kóró lapul a határon,
s mindennek vége.
…mi lelkünk átka:
Mindennap hétszer megcsalódunk,
mert nagyon hamar hiszünk a csodákba!
1925. május 7.
Túl minden jelzőn és rendeltetésen
meglapul a dolgok lelke,
a kérlelhetetlen, bronzsötét
egyetlen lényeg
s valami igazság hömpölyög
a folyók fenekén.
Háznak mondasz valamit
– négy fala van, –
pedig nem az.
Kályhának mondod,
pedig nem az,
virágnak mondod,
pedig nem az,
asszonynak mondod,
Istennek hívod,
pedig nem az.
Nevükön szeretném nevezni őket
ilyenkor alkonyatkor.
Kinyúl értem bizonytalan szavuk,
megölel láthatatlan karjuk
s úgy ringok el a titkok titkán,
mint az anyám ölén.
A kis angyalkák szürkeszín szitáján
a földre szikra lisztszemek szitálnak
s a fehér földre mosolyogva, lassan
repülnek, szállnak.
Fehér a szántás, fehér a vetés,
fehér a ház, a sövénykerítés,
fehér a sírás és a nevetés.
Minden, minden fehér!
S akkor vadul, komoran
tanyát-ácsolva feneketlen zajnak, –
az első hóba beleterpeszkednek
az első varjak.
Egyszer megtalálnak.
Meg kell találjanak.
Holdas éj lesz a sivatagon.
Két karom, ujjaim
kimerednek a homokból –
Lebontják, ássák a fövenyt
és megtalálnak:
a szívemet is,
a kincsemet is,
a titkomat is.
Nyújtott énekkel, teveháton
ügetnek velem
remegő sugár-szőnyegen
Fáraók örök sírja felé.
Tavasz volt, rét volt, sok virág volt,
s nem is volt olyan nagyon régen,
mikor meghitt, szép némasággal
együtt sétáltunk künn a réten,
és hallgattuk a tücsök muzsikáját.
…tél van, szoba van, késő éjjel
s valami furcsa, szürke lámpa –
s valami szürke verset írok
és belebámulok a lángba
és hallgatom a tücsök muzsikáját.
1925. január
Valami volt.
Mint mikor megakad az óra
s tovább ketyeg,
egy szomorú angyal szivárványra mosolyog
és újra pityereg.
Szélűzött felhők közt kisüt a hold.
Boldogságból torony emelkedik
s már leomolt.
Illanó illat,
villanó fény,
káprázó szemnek ezerszínü folt.
Egy búcsuzó fecske átsuhan
házunk füstje fölött.
Csak ennyi volt.
Megnyílt az ég ma hirtelen,
a nagy kárpitot félrevonták –
s a rőt mező ma színt kapott
és felvirult sok régi, holt ág.
Sugarat szórt a hasadék,
s egyszer csak én is belenéztem
és térdre hullva, ámulón
imába csitult szürke vészem.
Olyan hatalmas-gyönyörűt
törpe harcos még sohse látott,
s amiért eddig sírtam én,
megköszöntem a boldogságot.
1924. szeptember 6.
Mily szép a nyáj.
Láttad már nagyszerű hömpölygését?
gyapjas hátak fehér hullámait
homéroszi mezőkön?
Mint áradó tejfolyó, úszik előre,
a smaragd táj gondolataként gomolyog,
ősköltemények tömörsége benne
és ősszivek nyugalma.
Hidegpiros esteli fénynél
ó – hétszer szomorú a pásztor,
kinek gondolatai szórtan ténferegnek
s juhai szétzülltek mindörökre.
Írom e fekete verset
ezerkilencszázhuszonnyolcban,
mikor emberek megőrülnek,
mikor a tükrök összetörnek.
Talán görbetükör a tükör
s csak én látom nyilt, síma lapnak.
Talán holnapra összetörik
a lelkem.
De ma még belőle szikrázik
a zajgó, végtelen világ, –
egyszerre vetülnek a parányi csirák
s a robbanva zuhanó égitestek.
Valamelyik eldugott sarkából
gyászkocsit indít február
s egy furcsa maszkkal kevesebb kergül
az őrült karneválban.
