Sirjában nyugszik nemzetem,
A nagyszerű halott!
Hantjára a népöldöklő
Könnyeznem sem hagyott.
Bilincsre fűzve hajtatott
E zordon ég alá –
“Hadd fázza le – így zúg – hevét,
Mely harczra unszolá.”
Éltemnek végső lángzatát,
Bizton kioltanám!
De sejtés száll meg, mondva, hogy
Meglátom még hazám.
Leomlom akkor sirodon
Elölt nagy nemzetem –
S e percz alatt öröm között
Ellebben életem!
Ébredsz s halvány arczidra most
Bibor terűl –
Haván oly túlvilági szép
Két rózsa ül!
Az égbe vittek álmaid,
Te bájalak –
S ott olly pirosra angyalok
Csókoltanak!
Villámháritók vannak palotádra kitűzve:
Bizton nézed azért isteni kéz nyilait.
Átokháritód még nincs, mely védeni fogná
Ősz fejedet letiport nemzetek átkaitól!
Nyugszik a völgy szenderegve
Est pirul le ormiról –
A torony csengő lakója
Régi hangon szólva-szól.
Hallgatom s ismert szavára
Elmerengek boldogan:
A ki önté a harangot,
Tudja Isten, merre van!
És benyúlok gondolattal
A jövőbe, hogyha majd –
A jelennek nemzedéke
Nem örül és nem sohajt:
Lesz talán, ki énekimre
Elmerengjen boldogan,
Gondolván: ki ezt dalolta –
Tudja Isten merre van!
Mécs pislog kunyhó ablakán,
A barna éjen át –
Kunyhóban halvány nő viraszt,
Ringatva magzatát.
S mint messziről ha hárfa szól,
Oly csendes dal foly ajkiról.
Hajnal felé a kis beteg
Szemére álom ült;
Kihalt a mécs: a jó anya
Még el nem szenderűlt.
Hogy, szünvén csak ne költse fel –
Még jó sokáig énekel.
S a kedves bölcső oldalán
Csak későn szunnyad el:
Ébredvén gyermekére néz,
A gyermek – nem lehel!
Mit ő hajnal felé dalolt –
Már ez halotti ének volt.
Csipős az éj és a huszár
Busan lép fel s alá:
Ő az, ki a gyöngyéletet
Fennen magasztalá.
Nyomán ropog, sivít a hó
És a legény sohajt –
Gondolkodik, tiz éve hogy
Mikor telik be majd.
Kancsók között nem fútt a szél
Az átkozott tanyán,
Hol kedve gyúlt csillámruhák
És fürge mén után.
Lelkében visszavándorol
Kedvelt övéihez –
“Ha megkerűlök Erzsiből,
Beh szép menyecske lesz!”
Többé nem oly csipős az éj,
Hogy megbusitaná –
Fagyos bajszát simítja meg,
Vigan lejt fel s alá!
Beúszva ifjuságunk habjait,
A szép folyam közös csónakja vitt.
Felezve bajt, felezve örömet,
A csónak népe vígan evezett –
S oly dúsan zöldelő partok között,
A férfikornak tengerébe jött.
Miért is volt a hullám oly sebes?
Most mindenik külön sajkát keres!
És karral észszel tenni elmegyen:
Hogy álmainkból szép való legyen.
Isten veled! ki tudja, merre s hol?
De lobogómmal még találkozol.
“Gondolj reám!” azt más hadd irja meg,
Nem irtam én: hisz én – ismertelek.
Dal a szív hangosb verése!
Egykor igy daloltam,
A midőn a szerelemnek
Még ujoncza voltam.
Nem, nem igy van tarka népű
E magyar hazában!
Itt meghalhat énekével
A dalos magában.
Tedd kezedre kedvesednek
Lágy kezét s megérti –
Idegen hang a magyar dal,
Még talán megsérti!
S mig közöttünk a leány mind
Honlány fogna lenni –
Jó fiú meleg szíveddel
Elmentél pihenni.
Künn az ősfán, melynek annyi ága
Tárt karokkal a földig lenyúl,
Kis madárkát láttam megpihenni,
Zöld magányban háborítlanúl.
Megpihent s midőn uj utra kelne,
Zengett, mintha búcsut énekelne:
Hajh! de kissé elvonúl az égen
S hang, madárka – elfelejtve régen.
Vándorúton a dal emberének
Sorsa jobb! hol szárnya megpihen,
Tarka tollként húll ki gondolatja
S ott maradhat a kedves helyen.
Álmaimnak választott vidéke!
Összeérzés, csendes házi béke!
Annyi gyöngéd, annyi lelkes képek!
Én e völgyből illetődve lépek.
Kedvesét a téli földbe tették!
Jőnek majd ezer vigasztalással
Kik a vidám dalnokot szerették.
Mit a bánat kebeledbe vése,
A sebet még fájóbbá szakitja
Annyi szónak tépő érintése.
Özvegy lelked kínját orvosolni
Néma ajkkal jőnék én tehozzád
Karjaidba – sírván – átomolni.
