Most jertek velem, kicsi álmok,
Bolondos, drága álmaim!
A jövő csókot integet
S én odaviszlek titeket:
Jertek, jertek csak, álmaim!
Ne kérdezzétek:
Hová megyünk?
Ne kérdezzétek:
Mi lesz velünk?
Ha boldogok vagytok, én is az vagyok
Ha ti meghaltok, én is meghalok…
Így kézenfogva, mosolyogva,
Jerünk csak édes, kicsi álmaim!
1924. július 31.
A júniusi napnak záporában,
Mely aranyat nyilaz álmatagon,
Lyukas nadrágban és kehes kabátban
Öreg csavargó alszik a padon.
Körülötte az élet dele forr, zúg
És robognak a ringó gépkocsik,
Ő lógó fejjel más világba fordúl
És egy boldog májusról álmodik.
Elnézem én gyöngéden és irígyen,
Az élete és padja oly kemény,
De ő most végtelen puhán, szelíden,
Bizton pihen az Isten tenyerén.
Álom, feledtető pihenés!
hosszu a nappal, súlyos a bánat,
jön az éj, tün az éj, már sápad a hold
s vergődve esengek utánad!
Álom, már jön a hajnali fény!
előttem újra a végtelen út:
hogy induljak el szürke reggeleken,
ha a tegnap bánata el sem aludt…
Nyugat, 1909/8. szám
Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad’,
Népesítsd be éjszakámat.
Vessétek meg már az ágyat!
Árva szívem holtra bágyad.
Hadd öleljen jó barátom,
A szelíd, a csöndes álom.
A nap zaja, súlya, gondja
Pihenésem’ elrabolja.
Álom, álom, édes álom,
Érkezésed’ mindig áldom.
Te boríts be fátyoloddal,
Te kábits el mákonyoddal.
Szerelemrül légyen álmom
S rólad, eltünt ifjuságom.
Te czirógass karjaidban,
Födj be lágyan holtomiglan,
Ama hosszu, ama másik
Álomtalan éjszakáig.
Álom, álom, édes álom!
Szemem’ íme már lezárom.
Áldva légyen érkezésed;
Éltem álom, álmom élet.
Téli napsugár száll
Hegyen-völgyön által,
Köszön a kelőknek
Hideg mosolyával.
S künn a havas pusztán,
A süvöltő szélben,
Egy vándorló legényt
Lát aludni mélyen.
Csókjaival kelti,
Kelti, de hiába –
Szegény vándorlónak
Mi lehet az álma?
Amint éjféli órán
Az álom szárnya ért:
Álmomba jaj, de jó volt,
Az isten tudja, mért.
Lezárt szemmel bolyongtam
Egy kertbe valahol,
Az isten tudja, merre,
Az isten tudja, hol.
Lezárt szemem szelíden
Csókolta valaki,
Az isten tudja, hányszor,
Az isten tudja, ki.
S ahányszor karja átfont,
Ahányszor csókja ért:
Mindég egy könnye hullott,
Az isten tudja, mért.
1900.
Lehajtják fejük’ a virágok,
A madár pihenőre száll,
Emelkedik az est dagálya,
Mindjobban terjed a homály.
Szívem is fáradt. Halkabban ver.
Pillámra szender árnya ül,
S lelkemet, mint napot a felhők,
Halk álmok sullogják körül.
Úgy rémlik, mintha messze vízről
Valami nagy zaj zsongana,
Mintha felém az örök álmok
Hullámraja tolongana.
De mire hozzám ér s fölöttem
Szomorún, éjlőn összecsap:
Zajából itt csak siketítő,
Álomtalan, nagy csend marad…
Egy álmot álmodék régmúlt napokban,
Csodásan bájost s mélyen kínosat.
Magam valék, megnyílt az ég felettem,
Leszállt egy angyal fényes távolából,
S fejemre tett egy rózsakoszorút,
Oly illatost, olyan virágozót,
Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét:
Szerelmet adtam, jó ifjú, neked, –
Így szólt az angyal, bájjal rám tekintve.
S míg ott ülék gyönyörnek érzetében,
Hervadni kezdtek a nyiló virágok,
A zöld levél sárgulva húllt alá,
S tövis-koszoru vérzé homlokom,
Hogy szívem már nem birta kínja terhét:
Szerelmet adtam, jó ifjú, neked, –
Így szólt az angyal, búsan rám tekintve.
Oh álom volt a rózsa s a tövis,
Álom, mely többé vissza nem jövend.
1839.
A szőke reg, a barna éj
Kétes csatában küszködött:
Kétségesen borongtam én
Az ébrenlét s álom között.
Imetten-e? álomban-e?
Hallék üvöltő hangokat:
Honnét e hang? – kürtszó rivall.
Nyí a vadászeb és ugat.
Csodálatos, mélyenható,
Édes-fájós e kürtzene,
Keresztül búg csonton, velőn,
Mikéntha sírból zengene.
Rá az eb is, az oktalan,
Ösztönileg vonít, csahol:
S e hangzavar egynémi vad
Harmoniába összefoly.
Ez élesen, fennen kacag,
De hosszu jajban végezi;
Az tompa böffenésivel
Az alsó hangot képezi;
Közbűl a többi nyí, vakog,
Üvölt, huhol, búg a szava;
Közé a visszhang kerepel
És a vadásznép nyers zaja.
Vidám vadászok, menjetek!
Az ébredő pacsirta hí;
Tiétek a nap bimbaja,
Erdő- s mezőnek illati.
A szűzi lég, harmatkönyű,
Higgadt folyam, friss lengeteg;
A rózsakedv, acélerő…
Vidám vadászok, menjetek.
Én majd a reggelnek bizony
Csak már a tallóját szedem:
Nyűgözve tart egy bal szokás:
Vagy álnévvel természetem.
Jó szándokon nem mulna, de…
De mikor az ágy nem bocsát! –
Vidám vadászok, menjetek:
Jó mulatást… jó éjszakát.
1851. május
Szép jó reggelt, nyuszikám!
Adjon Isten, Gyuszikám.
Mit álmodtál, nyuszikám?
Réten jártam, Gyuszikám.
Volt-e jó fű, nyuszikám?
Volt egy kevés, Gyuszikám.
Ki volt még ott, nyuszikám?
Juhászbojtár, Gyuszikám.
És mit csinált, nyuszikám?
Furulyázott, Gyuszikám.
Volt-e más is, nyuszikám?
Csákó tehén, Gyuszikám.
Ki őrizte, nyuszikám?
A gazdasszony, Gyuszikám.
Megfejte-e nyuszikám?
Hogyne, hogyne, Gyuszikám.
Kinek fejte, nyuszikám?
Neked, édes Gyuszikám.
