Ember, emléközzél végedről
És bizontalan időjedről.
Miért élsz olyan nagy kevélségbe,
Pompaságba és döllyeségbe?
Mind Istent s mind embert utálván
Előmenvén nagy bátorságban?
Mindent gyalázsz és szidalmazod,
Minden háborúra adsz okot.
Mert te minden embert meggugolsz
Noha majd s ezennel leomolsz.
Mert kevés múlva meg kell halnod
S a férgökkel leszen lakásod.
Por vagy és hertelen elmúló,
Csak árnyék és füst, mely nem álló.
Felneveködél mint egy virág
És hamar léssz, mint egy asszú ág.
Lassan-lassan elorozkodol
És hamar minden időd elfoly.
A te napid megszámláltattak
Határid is rendelve vadnak
Uradtól és bölcs Istenedtől.
Azért ebbe egyebet ne völj.
Színetlen elkullag a halál,
Megöl mindent, valakit talál,
Mind az gazdagot s mind a szegényt,
Nem kímíl sem nagyot, sem kicsént.
Mindegy néki a szegény koldus
A kegyetlen és hatalmas dús.
És ezért meggondold, te ember,
És teljes életedben légy jámbor.
És végedről elmélködjél mind
Így eltávoztatod a sok bűnt.
Aki siet hamar Istenhöz,
S életet igaz hitbe végöz:
Ez halottaiból támad fel
És mennyországba örökké él.
