A villamosba két baka ült be,
Nagy szomorúság támadt körülte…
Begöngyölgetve fehér pólyába
Egyiknek keze, másiknak lába.
“Honnan lelkeim?” – egy néni siránkol.
Felel az egyik: “Galíciából.”
Rábólint büszkén a másik szittya:
“Két kurta hét – oszt’ megyünk is vissza!”
“Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
“Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
1832.
1
Bors, ha Kenyérmezejére botolsz, s még kedves az élet:
Meg ne maradj színén bátorok hamva fölött;
Ellened ott minden sírjával feldobog a föld,
S rád villámlik az ég, gyáva, szivetlen iró!
2
Mint bizonyos dolgot, látom szép végedet, oh bors,
Bors vagy, megtörnek, s tokba vetend az inas.
Ott valamely tátos német tévedve beszippant,
S roppant sírhalomod rengeteg orra leszen.
3
Embereid, mint a fűszál, elhullnak a harcon,
Kár értök: kétszer halni mi szörnyü halál.
1829.
Nagy hős volt Petőfi,
Emlékét a magyar szívében őrzi.
A segesvári csatában esett el,
Szíve telve volt hazaszeretettel.
Honszerető szívét ellenség átszúrta,
Bús, rab magyar földet hantoltak rája.
De emlék élni, mindaddig élni fog,
Míg e haza földjén magyar szív dobog.
1931. június
Az utca fölött a csillagos ég.
(Mily fekete most a mező!)
Messze a korcsmában mulat a nép.
(Mily csöndes fönt a mező!)
A fáradt gázláng sárgásfehér.
(Lehamvadt a tábori tűz!)
Fáradt a város, nyugodni tér.
(Lehamvadt a tábori tűz!)
Az éji szellő dohog, zokog –
(Fönt jobban fú a szél!)
A rendőr éber lépte kopog.
(A posztot tépi a szél!)
Édes az álom, puha az ágy,
(Az árokban alszanak ők!)
Alszik a gond és ébred a vágy.
(Az árokban dermednek ők!
A lövészárokban alszanak ők,
Gyermekek és szeretők!
Sapkán és szakállon ül a dér,
Köröttük megaludt vér.
Valahol halkan horkan egy ló;
Most hull le lágyan az első hó.
Aludni be jó,
Aludni be jó!)
Uj Idők, 1916
Ki fényesebb vagy, mint a csillagok
S oly nagy, amilyen kicsi én vagyok,
Én nem tudom, mi az a háború,
De látom, hogy mindenki szomorú.
A katonák dolgát se értem én,
Csak a könyűt édes szülőm szemén
És reszketek, mint a fiókmadár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Hogy miért bocsájtottad szabadon,
Szent akaratod én nem kutatom –
De ládd, azóta meghalt a derű,
A kenyerünknek íze keserű,
Még a kakas-szós hajnal is setét,
Hallgatni félek este a mesét,
Álmomba mindig ég a babavár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Térdelve kérlek, szóm zokon ne vedd,
Hisz hogy szállhassak pörbe én veled:
De fű, de fa, de sok madárhalott,
Jó isten, téged mivel bánthatott?
S örömed abba néked lehet-e,
Hogy árvával van a világ tele,
Ki azt se tudja, hogy ő árva már? –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
Ki ott villámlasz a kardok hegyén,
Mint a nagyoktól sokszor hallom én,
Az emberszívbe költözz már bele –
Az istennek csak ott lehet helye.
Nőjjön virág a holtak sírjain,
Az élőnek ne légyen élte kín,
Áldva nézzen föl rád a földhatár –
Uram, a háborút parancsold vissza már!
1916
Szerencsétlen Belgrád! óh, meddig tántorogsz,
Egy kézről másikra vajjon meddig forogsz?
Állj meg örökösen s pihenj utóljára
E két fél szomszédnak állandó nyugtára!
Véren épűlt város! vérrel meddig hízol,
Magosan felépűlt váradba míg bízol?
A Duna és Száva tégedet szolgálnak,
Szervia és hazánk hegyei strázsálnak.
Te voltál és te vagy kúlcsa országunknak:
Tartsd tehát magadat a mi városunknak.
Ne légy tolvajkulcsa a vad pogányságnak,
Mely mindég rablója volt Magyarországnak.
Változó holdodnak, amely most lemégyen,
Kívánom, utolsó fertályja e’ légyen!
1790.
Indulóra pörg a dob, szól
A harsona.
El hát innen más vidékre,
Fel katona!
Úgy tekintsék itt a lányok,
Hogy mindnyájan
Egytől-egyig elhullottunk
A csatában.
Nékik is jobb, nincs költségük
Fátyolokra,
Nekünk is jobb, mert miénk még
Ez az óra.
A jövőben a halál már
Ránk köszönthet,
El ne sírjuk hát hiába
Ezt a percet.
Hisz azért van minden tájnak
Tán virága
Hogy bárhol pihen a bajnok
Ott találja.
S hol számára a dicsőség
Majd ágyat vet,
Ottan is virágszál álljon
Ágya mellett.
Melyet kerestek, a kincs
Csikorgó zár alatt van;
Vérfű a kulcs, előtte
Zár és lakat lepattan.
S mely a kincs átkos őre:
A sárkány veszve tőle.
S hol a vidék?
És merre a boldog mező,
Amelynek ily
Bilincstörő virága nő?
Az a harcoknak mezeje,
Bűvös virága győzelem;
Bilincset tör, láncot szakaszt; –
Hanem vérharmattal terem.
Kincskeresők, kincskeresők,
Csak ily vérfüvet szedjetek;
A harci téreken terem,
S harmatjáról ösmerni meg!
– Hová, hová, lovag uram? – Megyek a csatába,
Hírvirágot, babért kötni gyöngyös bokrétába.
– Adjon Isten sok szerencsét, szívemből kivánom:
Meg ne vesse, lovag uram, ha borral kínálom!
– Dehogy vetem, dehogy vetem: szomjas vagyok épen,
Hozza hamar, hadd hajtom föl azon melegében.
…kire igyam az áldomást? – A magyar hazára,
Adjon Isten áldást, békét a szent koronára!
