Batsányi János: A hazai nyelv és tudományosság

Tekints, ó Nemzetem! neved új díszére,
Tekints hív munkásid serény erkölcsére;
Figyelmezz költőid szíves énekére, –
S nézz derülő napod hajnali fényére.

Bízván nagy istened régi jóságában,
S nem csüggedvén a sors kemény ostromában,
Lásd, mely helyet foglalsz a népek sorában,
S mit várhatsz az idők további folytában!

Kijövén elődink hét fejedelmével,
Megráztad Európát karod erejével;
S harcolván, küszködvén Ozmán vad népével,
Megváltottad újra bajnokid vérével.

De lehet máskép is tetszenünk az égnek;
S ha pályája szép hírt hoz a vitézségnek,
Van még több útja is az emberiségnek,
Melyen templomához jut a dicsőségnek.

Bételt rég a világ tetteid hírével;
Tudja, mit végezhetsz fegyvered élével.
Mutasd ma, hadd lássa, mit tehetsz elmével –
Győzz meg minden népet nyelved szépségével!

Róma – végét látta nagy birodalmának;
Árnyéka sincs többé szörnyű hatalmának:
Hódol a föld ma is Tullius szavának,
S Máró, Flakkus, Názó mennyei lantjának!

1820 – Nec virtute fuit, clarisve potentius armis, Quam lingua, Latium… Laurea facundis cesserunt arma togatis.

Gyulai Pál: Hadnagy uram

“Hadnagy uram, hadnagy uram!”
“Mi bajod van, édes fiam?”
“Piros vér foly a mentére.”
“Ne bánd, csak az orrom vére.”

“Hadnagy uram, hadnagy uram!
El ne essék itt az útban.”
“Bele botlám egy nagy kőbe;
Szegezz szuronyt s csak előre!”

Megy a honvéd, áll a hadnagy,
Mély sebében összeroskad.
“Hadnagy uram, hadnagy uram!”
“Csak előre, édes fiam!”

1849.

Reményik Sándor: Hogy is volt?

Lidérccel álmodik a nagyhavas,
A fülledt éj a hegy nyakába, ül
Közel-távol egy lélek, annyi se,
Csupán a fenyők állnak őrszemül.

Alszik a tornyokban a vészharang,
Riadtan csak virágok kelyhe cseng,
Riadtan csak a patakvize fut,
Ezer átkot morogva odalent.

Vadul muzsikál hegy-völgyön a szél,
Zenélve masíroz be a Halál,
Erőszak, tűz-vas, mind vígan jöhet,
Jöhet, egy ország tárva-nyitva áll.

Haragtól, gőgtől rezzen most a táj,
A föld most mintha megvonaglana,
Most gázol át a szent határon
Az első ellenséges katona.

Havas Gyula: Vegyétek és egyétek!

Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik.
No tudjátok meg, hát elestem!

E sorsot itt most sokan követik,
a halott, mint a csillag a nagy égen,
mely egykedvűen ragyog le nekik.

Én autót akartam – ó, nem is régen –
és szeretőmnek szép, karcsú cipőt,
ó, mennyi vágyam volt e földön nékem!

De cserbe’ hagytak ím a rút idők,
már nem ragyognak nékem messze, Pesten
a messzi paloták s a messzi nők.

Vegyétek és egyétek, ím a testem,
amely tiérettetek töretik,
nyugodjatok meg: már elestem

és utamat még ezrek követik.
A szeretőnk már mosolyoghat rátok
és leányaink oldhatják öveik,

napfényben éghet gyönyörű hazátok,
a tiétek a vigasság s a vágy
s a szerelem… És tiétek az átok!

Nyugat, 1918 / 21-22. szám

Vértesy Gyula: Szomorú vers egy kis zászlósról

Szegény kis öcsém hogy szerette
A virágokat, a napot.
S virágos május napos napján
A szivébe golyót kapott.

Húsz éves volt a kicsi zászlós.
A hadba dalolva vonult.
Nevetett, mikor búcsúzáskor
Az én szemembe könny tolult.

Húsz éves volt a kicsi zászlós,
És meghalt május elsején.
Életbimbók így fúlnak vérbe
A harcok szörnyű mezején.

Deli, vidám, okos legény volt.
Csupa egészség, dús erő!
Mesésen szép, boldog jövőre
Borúit Tirolban szemfedő.

Ragyog a nap, virágok nyílnak
S te nem látsz semmit már soha.
Ifjú tested ahol már oszlik:
Illat, se fény nem száll oda.

Nem látlak soha, soha többet,
Te ifjú májusi halott.
És te se látod soha többé
A virágokat, a napot.

Húsz éves volt a kicsi zászlós
És meghalt május elsején.
Félbemaradt egy csodaszépen
Megkezdett életköltemény.

A költemény végső akkordja
Míg élek, szivemben rezeg:
…május elsején a hazáért
Meghalt egy húsz éves gyerek…

Petőfi István: Nos barátim…

Nos barátim, édes atyámfiai!
Ki magyarnak merte magát nevezni,
Itt az idő, hogy beváltsuk szavunkat,
Védelmezzük hazánkat és magunkat.

Büszkék voltunk mi e névre, hogy “Magyar”.
Lehettünk is méltán, mert ez dicső faj;
Nem fért soha gyávaság e nemzethez,
S ne is férjen, míg a világ világ lesz.

Sokat tettek ősapáink hajdanta,
Legyünk mi is nékik méltó utódja;
Lelkesülve mi is szivvel-lélekkel
Tegyük meg azt, amit nekünk tenni kell.

Dicső pálya nyilt ime most előttünk,
Haladjunk hát, rajt’ előre siessünk…
Szégyen s átok a gyáváknak fejére,
Akik félnek kiszállni a harcztérre.

Ha dob pereg s zúg az ágyú javába’,
Előre majd, kinek kedves hazája, –
Bár a harczban sok sziv vére ömlik el:
Szabadságunk nagy diadalt ünnepel.

Verbász, 1848.

Fazekas Mihály: Katonai búcsúének

Márs műhelyén,
Vér mezején
Gyakran izzadozó seregek,
Kiknek epedt
Élteteket
Sok bajhoz csatolták az egek,
A jutalom noha pálma legyen,
Melyet a hír fejetekre tegyen,
Bár azzal buzdítgatja
Tüzeteket ama hadak atyja,
Hogy egekig
Emelkedik
A nevetek,
Én nem kinlódom veletek.

A sanyarún
Nyert koszorún
Csak kapkodjatok ám magatok,
Józan eszem
Már sohasem
Gyötrik bajnoki gondolatok,
Már nem akar kezem ontani vért
Címerekért, se dicső nevekért,
Pálmáim s méltóságim
Ti legyetek, igazi barátim!
Ti veletek
Ha lehetek,
Azt fogadom,
Egy hérósságért nem adom.