…
Egyiknek neve Buda vala,
Ki ez országot megvette vala;
Hogy az Árpád megholt vala,
Árpád után ő kapitány vala.
Lakóhelye lőn Duna mentében,
Pest ellenében, fenn egy hegyben,
Arról neveztik ott a várost
Duna mentében kincses Budának.
Ezt szerzették Szilágyságban,
Csáti Demeter nagy gondolatjában.
Mikort nagy bú vala Magyarországban,
Egy némi-nemű múlatságában.
töredék
A ki tehetségét idegen földekre pazarlá,
Méltóságra mehet, nyerhet aranyt, hireket.
Oh de muló fény az, minden balesetben eloszlik,
Mély gyökeret nem hajt, véle enyész neve is.
A haza oltárán örökön ragyog a nemes élet,
Mely szentelve magát, néki javára hevült;
És ha magas bért nem lelsz is mindjárt, ha korodnak
Irígylő nyelvén érdemed alkonyodik,
Hátra ne lépj, inkább kettőztesd minden erődet,
S egy buzgóbb maradék áldja hideg porodat.
Híven szolgálta a hazát;
Fenn lészen érdeme,
Míg el nem hagyja szép szavát
Árpád dicső neme.
1797.
A magyar a boldog nemzet! kettő a hazája:
S hogy sértő ne legyen, nem szeret egyiket is.
“Férfiak!” így szólott Pannon vészistene hajdan,
“Boldog földet adok, víjatok érte, ha kell.”
S víttanak elszántan nagy bátor nemzetek érte,
S véresen a diadalt végre kivítta magyar.
Ah de viszály maradott a népek lelkein: a föld
Boldoggá nem tud lenni ez átok alatt.
1832.
Hortobágyon álldogálok,
Nézem a nagy pusztaságot,
A jószágot, a napkeltét,
A pásztorok tarka rendjét.
Megdobbanó halk üteme,
Méltóságos tekintete:
A magános, de nem árva
Magyar lélek komolysága.
A nyár villó szemefénye
Mozdul messzi kékségébe,
Mit a kerek égboltozat
Végnélküli határa szab.
S a zárni földhalmok felett
Forrázni kezd a délmeleg;
összeolvad a táj, az ég,
A szomszédság, a messzeség.
Emelkedik a szint árja…
A sugárhad fénycsodája
S az eleven távoliság
Elkápráztat mint délibáb.
Csend. Hallgassatok mind.
Ott, a fövényen túl,
A drága ismerős parton
A közeli, aranyos parton
Hazai otthon int.
Makacs, víg menetben.
Daltalan és csendben
Idegen nép közt lépve
A jövő-múlt elébe –
Készáriába.
És a romvárosba érve
Súgjuk majd halkan, félve:
Íme visszatértünk –
S a sziklák csendje felel:
Vártalak, kétezer éve.
Sdot-Jam, 1941. október 27.
Ha mi hagytuk abba
Vegyétek ti nyakba
A nehéz, hatalmas
Jármot.
Homokos talajra
Építsetek újra
Itt a kék ég alatt
Mindent.
S tudjátok meg: a hála
És igazság ára
Drága.
Nahalal, 1941. május 4.
Börtönbe zárták büszke lelkemet,
Erőtlen lelkek roppant börtönébe.
Alföldi por, rút szürkeség temet
S a némaság borúl fejem fölébe.
Körűlölel az izmos lomhaság,
E sárból vert fal szennyes, durva karja,
Meg nem törhették ezt török pasák,
Meg nem dönthette új idők viharja.
Vasrács a mélyen űlő ablakon,
Tapló a szíven, pókháló a lelken,
Nagy tömlöcben: az Alföldön lakom,
A kárhozott, vak, süppedt ősi telken.
Itt nincsen mozgás, nincs egy moccanás,
Amely kívánna messzebb, messzi menni.
A gondolat kis gödrön hosszan ás
És abban sincs és abba sem jön semmi.
Fásult fülembe régi dal gagyog,
Mit itt értünk csak istenigazában,
Hogy “rab vagyok, talpig vasban vagyok”:
Talpig tétlenség rozsdavett vasában.
Magyarhoz illő, megkötött hely ez,
Tikkasztja torkunk’ és poshasztja vérünk’.
Tegnap sohsem volt, holnap sohse lesz,
Mindig ma van ma: abból, abban élünk.
Panasz nem használ, nem segít sirás.
Hiába vágynod, hasztalan akarnod!
A porba róva óriás irás,
Kétségbeejtő: – Itt kell élned, halnod!
De még a föld is fitymál hidegen,
Kevély temető egy nagy, néma tagban…
Magad földjére láncolt idegen:
Magyar fogoly a magyar sivatagban.
Nyugat, 1918/4. szám
A gyorsvonat az Alföldön fut át,
s az utasok a zörgő ablakokból
bámulva nézik, mint egy új csudát.
Egy nádkúp, egy kút tűnik föl csak olykor,
itt-ott egy árva, tikkadó kazal.
A búza habja szikrát hányva mormol.
Az élet alszik, mindent tűz aszal,
a gulya tétlenül delelve ődöng,
távolba búsul egy vén, puszta fal.
Kék, sárga színben ég a hevülő föld,
egy ócska, kis sip álmosan huhog,
és nincs a rónán sehol üditő zöld.
Fáradtan álldogálnak a juhok,
a délibáb poros mezőn suhanva
köddé fakul, és eltünik utóbb.
A rozsvetés közt s a sötét ugarba
olykor elballag egy szikár legény,
izmos, erős és szikkadt arca barna.
Vad, idegen tűz villan a szemén.
Majd jő egy karcsú és sovány magyar ló,
s horkanva nyargal el, mint tünemény.
Alszik a törpe tengeri, a tarló,
a zöld mocsár teng, távol eb ugat,
sátorfa mellett álmodik az alvó.
Ez itt kelet. Hiába küzd nyugat.
E vérvirágos föld ma is a régi,
az ősök itt kinyújtják karjukat.
A szörnyü harcok marcona vitézi
őrzik ma is a múltak csarnokit,
vén váruk árnypallosuk éle védi.
S a föld is Ázsiáról álmodik.
