Szamolányi Gyula: A darvak

Messze, messze,
Álmok ködébe veszve,
Vonulnak a darvak
Nyugatnak.

Zimankó űzte el sereggel
S most hívja tavaszi meleggel
Szebb, fényesebb haza szigetje,
Ligetje.

Dús nádasa, gazdag ere,
A rétje bő, tava tele,
S a szabadság kéklő egére néznek
A fészkek.

Az elhagyott hon hideg és kopár…
Künn boldogabb a bujdosó madár!
Mégis mély, néma vád szivökbe dobban
Titokban.

Látatlan árnytól fátyolos a tájék,
Nevetlen bútól énekük is fáj még,
Oltatlan vágytól néz szemök merengve
Keletre.

Magyar földön születtek,
Magyar folyókból ittak-ettek.
Lengtek magyar dal ütemére
A légbe.

S álmok mezején, pálmakertben,
Várnak szorongva, szárnyszegetten
Új tavaszára a magyar ugarnak
A darvak.

József Attila: Prologus

Arany kalásztól duzzadt rónaságon
– Úgy véltem – visz keresztül az utam
Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon
S majd megpihenek egy kis faluban.

Hogy útra keltem pirkadott a hajnal,
Homály karolta félig át a tájt.
Az Ég szeméből hullt a könnyü halkkal
S fölöttem őszi varju-horda szállt.

Nincsen kalász a síró pusztaságon
S madár helyett a szárazlombú fákon
Sötét gond rakja barna fészkeit.

A földje is oly bús, szivós, makacs,
Virágszál rajta sehol nem virít,
Csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.

1922. június

Juhász Gyula: Budapest

Valami furcsa füst lebeg fölötted,
Mint áldozati füst, amely lecsap,
Sötétre mosva falakat, tetőket,
Míg annyi ember topog, szürke rab.

Itt annyi veréb páváskodva rebben
És annyi síber kúszik, mint zsivány
És annyi színész ágál nappal, este
S gurul arannyal bélelt sok silány.

Bús Babilon, azért mégis szeretlek,
Mert véreim sorvadnak sírva benned,
Gőgös szegények, árva magyarok.

Mint kis cseléd a rikító körúton,
Éhes diák a cifra úri zsúron,
Magam is benned oly kopott vagyok!

Szávay Gyula: A király

Ősi fák közt tiszta téren
Meghajoltan, hófehéren
Szent aggastyán lépeget.
Lelke szétszáll sok mindenre
S sző tervezve, elmerengve
Boldogító szépeket.
Gondol erre, gondol arra,
Jó németre, hű magyarra, –
S míg lelkével diskurál,
Áttekint az úton végig,
Negyvennyolctól – nyolcvannégyig:
A király.

Földalatti szörnyek odva
Küldi rémhírét vihogva
S zúgva sírnak fel a fák;
Könnyben úszó szemek árja
Mind őt nézi, mind azt várja:
Most szakad rá a világ. –
S legenda vet villanó fényt:
Sírból kelő Szent Lászlóként
Kiegyenesedve áll,
Sujtó bárddal, megifjultan,
Meggondoltan, megfontoltan
A király…

Rác határtól lengyel tóig
Kalásztenger borzolódik,
Tisza, Duna háborog;
Merről hadát hozta Árpád,
Haddal öntik el a Kárpát
Oldalát a táborok.
Csúcson-ormon fel az égig
Emberhullám árja kéklik,
Nincs előtte akadály, –
S közte, véle egybeforrva
Hótakarta ormok orma:
A király.

Gyilkosoknak, cinkosoknak,
Bűnös hátán áttaposnak
Hős, haragos hadai.
Testvérnépek feltámadnak,
S allelujás áhítatnak
Népimáját hallani.
Nyilt szemekben hála-könny ül
Egy világnak szíve könnyül
És kalaplevéve áll,
Ha majd jő a bércen által
Hófején a glóriával
A király.

Zúgjon át ma sikon-bércen,
Nemzeti kartól kisérten
Templomhangú orgona,
Ősz királyát hadba kelve,
Pajzsán tartva ünnepelje
Hálás magyarok hona.
Végzi, amit Árpád kezdett,
Megifjodva ez ős nemzet
Ujabb évezredre áll;
Éljen, – Isten védje, ója –
Második honfoglalója
A király!

Ambrozovics Dezső: Ébredjetek

Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.
Letűnt a nap, utunk homályba vész,
Ólmos a szemhatár köröskörül,
Zokogva nyög a szél, villám cikáz
Sötét, gomolygó fellegek közül.
A gyűlölet fekete zápora
Könyörtelen csapkodja tar fejünk,
Zuhog reánk a szennyes áradat,
De hasztalan, mi még se csüggedünk.
Hajónk erős, egy hosszú ezredév
Sok száz viharja rajt’ léket nem üthetett,
Dac és szilaj erő az árbocunk,
S kormányosunk: a hazaszeretet!
Az ég s pokol minden hatalmai
Hiába egyesülnek ellenünk,
Ám ingereljenek, míg szunnyadunk,
De fussanak, ha majd felébredünk!
Ébredjetek! Köszöntsük a vihart,
S a vaksötét, háborgó éjtszakát!
Harsogjon a szelek vad himnusza,
És szítsa föl szívünk diadalmámorát!

Balázs Béla: Haza az anyámhoz

Kitárul a róna.
És a halmok halkan merülnek be
Mint a végső partok a tengerbe
Mint a dolgok majd az idők végén
Visszaolvadnak megadón, békén
Az egy ősanyagba.

Ereszkedik az ég.
Közöttük elmerül a vonatnak útja
És a gőzös füstjét lennt a földön húzza
Lehajlik a lelkem s gondolatlan, némán
Lennt a barna földön húzom magam után
Mint a gőzös füstjét.

Haza az anyámhoz.
Nehéz béke száll rám, nehéz félálomban.
Hova vittem, miért amit innen hoztam?
Visszamerül minden. – Mily kicsik a dolgok!
Fáj a szívem. – Miért? Nem vagyok-e boldog?
Milyen nagy a róna!