Ősi fák közt tiszta téren
Meghajoltan, hófehéren
Szent aggastyán lépeget.
Lelke szétszáll sok mindenre
S sző tervezve, elmerengve
Boldogító szépeket.
Gondol erre, gondol arra,
Jó németre, hű magyarra, –
S míg lelkével diskurál,
Áttekint az úton végig,
Negyvennyolctól – nyolcvannégyig:
A király.
Földalatti szörnyek odva
Küldi rémhírét vihogva
S zúgva sírnak fel a fák;
Könnyben úszó szemek árja
Mind őt nézi, mind azt várja:
Most szakad rá a világ. –
S legenda vet villanó fényt:
Sírból kelő Szent Lászlóként
Kiegyenesedve áll,
Sujtó bárddal, megifjultan,
Meggondoltan, megfontoltan
A király…
Rác határtól lengyel tóig
Kalásztenger borzolódik,
Tisza, Duna háborog;
Merről hadát hozta Árpád,
Haddal öntik el a Kárpát
Oldalát a táborok.
Csúcson-ormon fel az égig
Emberhullám árja kéklik,
Nincs előtte akadály, –
S közte, véle egybeforrva
Hótakarta ormok orma:
A király.
Gyilkosoknak, cinkosoknak,
Bűnös hátán áttaposnak
Hős, haragos hadai.
Testvérnépek feltámadnak,
S allelujás áhítatnak
Népimáját hallani.
Nyilt szemekben hála-könny ül
Egy világnak szíve könnyül
És kalaplevéve áll,
Ha majd jő a bércen által
Hófején a glóriával
A király.
Zúgjon át ma sikon-bércen,
Nemzeti kartól kisérten
Templomhangú orgona,
Ősz királyát hadba kelve,
Pajzsán tartva ünnepelje
Hálás magyarok hona.
Végzi, amit Árpád kezdett,
Megifjodva ez ős nemzet
Ujabb évezredre áll;
Éljen, – Isten védje, ója –
Második honfoglalója
A király!
