Hazafias versek

Lovászy Károly: Száz huszárral száz ló…

Csallóközi kis faluban
Harangoznak délre,
Ebédet főz kovácsmester
Hites felesége.
Égő tűzhely melegétől
Rózsás az orcája,
Mint tulipán, olyan piros
Takaros ruhája.

Frissen mosott fehér abroszt
Terit az asztalra,
“Kész az ebéd, édes uram!”
Kiált az udvarra.
Elnémul a nagy kalapács
Erre a szép szóra,
Mint a béka is elhallgat,
Ha kelepel a gólya.

Zöld kötényben asztalhoz ül
Most a kovácsmester
S éppen nagyban bíbelődik
A forró levessel,
Amikor a faluvégről
Trombitaszó hallik.
Régen hallott magyar zene,
A szívbe nyilallik.

Leveti a piros ruhát
Kovács felesége,
Élesrefent ollót ragad
Remegő kezébe.
Pár nyisszantás s vége van a
Szép piros ruhának,
Jó az Isten, ád helyette
Nemsokára hármat.

A hófehér térítőről
Lerepül a tányér!
Ebédelni a házaspár
Majd később is ráér.
Fehér abrosz nagyot sikit!
Széthull kettétépve!
Kettéhasad a kovácsnak
Zöldszinü köténye!

Az udvaron szétrebbennek
Pulykák, csirkék, ludak,
Kovácsmester nagy robajjal
Hoz egy hosszú rudat
És mire a faluba ér
Száz huszárral száz ló,
Büszkén leng a kovács házán
A nemzeti zászló!

Bajza József: Ébresztő

Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virúlnia!

Ellenséges hadakkal
Víttál ezer csatát.
Szívvéreden ezerszer
Váltád meg a hazát:

A felviradt kor ismét
Igényli szívedet:
Vért nem kér, csak hazáért
Égő szerelmedet.

Igényli, hogy becsűljed
Honod külföld felett;
Védd, ápold, mikkel Isten
Megáldá földedet.

Amit gyártott magyar kéz,
Nevelt a hontelek,
Amit magyar zamattal
Íhlettek a szelek;

Mi a rónák felett él,
Hegyaknában terem:
Mind az nemes fajodnak
Erőt adó elem.

S függjön rajtad daróc bár,
S szembántó színzavar,
Becses, mikor hazáért
Égő szivet takar.

Oh nemzet, nemzet, eszmélj,
Becsűld meg tenmagad,
Gyilkold le szolgavágyad,
Mely külföldhöz ragad;

Járj egyesűlt erővel,
Tégy egy szent fogadást;
Hazádnak istenén kül
Nem fogsz imádni mást!

Te népek óceánján
Hullámtól vert sziget,
Kit mint elsűlyedendőt
Ezer jós emleget,

Mutasd meg a világnak,
Hogy még erőd szilárd,
Hogy ezredes fokodnak
Új ezred év sem árt.

Mutasd meg, mit vihet ki.
Erős szívláng alatt,
Az elszántság hatalma,
És az érc akarat.

Ébredj nagy álmaidból,
Ébredj, Árpád fia!
Fölkelt a nap: hazádnak
Föl kell virúlnia!

1845.

Emőd Tamás: Itthon Eldorádóban

Leborulok az omló, barna rögre:
Szenteltessék meg porod mindörökre
Ős Eldorádó, mesék ligete,
Szerelmes vérem első szigete.

– Sion fölött az Isten szava dörgött,
Krisztus melle a feszületen hörgött,
Néró kezében hóhérbárd a lant,
Szent Bertalan-éj gyásza elsuhant –

Szerelmes vérem mindig itt maradt
Nagy, naplevelü, lombos fák alatt,
Vaderdő utján csókolózva járt,
Nászra és gyászra muzsikát talált.

Percek peregtek, órák, századok:
Itthon maradtam és itthon vagyok, –
Ős Eldorádó kellős közepén
Fekszem le majd az őszi venyigén.

Zigány Árpád: A magyar huszár

Ha az egész kerek földet
végig mind bejárod,
A vitéz magyar huszárnak,
párját nem találod,
Mert a huszár az Úristen
első katonája,
A jó Isten maga vigyáz
a mennyekből rája.
Mint a villám, olyan szilaj,
gyors a támadása:
Porba gázol minden ellent,
merész rohanása;
Piros vérét inkább
százszor patakban hullatja;
De a dicső magyar zászlót
cserbe sohse hagyja!

Petri Mór: Harangszó

A falu ködben, a torony se látszik:
Leborulok a hontalan magányban.
Fülem a földhöz nyomva figyelek,
Kiveszem tisztán: zúgnak a harangok.

Közülük egy különösen kiválik,
Amelyet egyik ősöm öntetett,
Valami kuruc a Rákóczi-korban.
Cseng-bong, cseng-bong: Istennel a Hazáért!

Igy ver szivem a ködös éjszakában
Borongó ősz gyászába burkolózva.
Ver-üt, ver-üt… O, harangozok én is!

Nem tudom, meddig hallik el a hangja.
Csak zengi, zengi, amit a harang.
Mig ver, mig ver: Istennel a Hazáért!

Vörösmarty Mihály: A zala megyeieknek

Nevet kerestek jó ügynek baráti?
Van név: az egy, az osztatlan Haza.
Ezzel betelnek szív és ész határi;
Ki hallott ennél szebbet valaha?
Csakhogy ha név, őszinte név legyen,
Ki mily nevet hord, aszerint tegyen.
Viszály ne csapjon a jók táborába,
Habár egy új cím jobban tetszenék.
Nevet cseréljen a gaz és a kába,
Becsűletesnek egy jó név elég.
S ha egy a cél is, Zala fiai!
Minek két név: legény és atyafi?

Egy név, egy elv, s Zalának büszkesége,
Oly férfi, milyen ritkán születik:
Mi kell egyéb, mint a jók öszvesége?
S a vész hatalma rajtunk megtörik.
És újra ember lesz a gáton ott,
Hol eddig a viszály uralkodott. –

1845. november 9.

Babits Mihály: A Magyarok Istenéhez

Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e? Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy? És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?

S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen, ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?

Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.

És ez van talán hátra még. Az embert,
az aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most. S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.

Mert nem lehetsz a mérges kis Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nékünk nem elég:

magyarok és mindenek Istene.