Többé reá se nézek!
Nem kell nekem személye!
Hűségtelen Corinna! –
Előbb miket nem ígért
Mézzel folyó beszéde!
Hányszor borúlt nyakamba!
S most más ölébe’ nyugszik,
Másnak mosolyg szemébe,
Mást bájol; énreám csak
Melléktekintetet vet.
Többé reá se nézek!
Nem kell nekem személye!
Nem! hogyha lábaimhoz
Borúl is esdekelve:
Többé reá se nézek!
Így esküszik Philémon
Tengerre, földre, mennyre.
S itt hirtelen belép a
Hűségtelen Corinna.
Mi lelt, Philémon? úgymond
S egyet mosolyg reája;
S – ajkára csókok hullnak!
Hűtlenség témájú versek
Verseghy Ferenc: Eggy Magyar Asszonyra
Ó magyar vérbül eredett Menyecske!
Czinkosod’ karjánn, ki urad’ fejére
szarvakat raggat, hova mégy mosolygva
olly sietéssel?
A’ szerencsétlen rabok áldozását
látni kívánod, kik az ősi rendet
bájos árnyékért akarák ledúlni
drága hazánkban?
Oh! ha törvényünk ez utóbb üdőkben
úgy fenyítené az egyéb gonoszt is
mint az ó korban, neked is hasonló
volna halálod.
1795.
Vörösmarty Mihály: Jelenkori szerelem
Állhatatosság a szerelemben, aranykori hűség,
Merre vagy a földön, vagy mi hazába kelél?
Most a lányka ruhát s szeretőket vált mosolyogva,
S új széphez vígan távozik a szerető.
Így mind a két fél a rögzött roszban egyenlők:
Hitlen lánykáért hittelen ifju hevűl.
1831.
Ady Endre: Imádság a csalásért
Valamit még szivemben tartok,
Forró, nagy hálát, édesim,
Asszonyaim, leányaim,
Hogy olyan könnyü vállal csaltok
S mégis bennetek úgy hiszek.
Hívő csalások, csalt hitek
S egy semmire örök-vágyóság,
Ezek vagytok s ezek vagyunk.
Elönti szívemet a jóság,
Be jól van így, be jól van így.
Fohászkodok: “Isten, talán nem
Helyesled, amit csináltál,
Mert csak buta és gyönyörű,
De engedd meg, hogy folytassuk
Ezt a csaló játékot. Ámen.”
Kazinczy Ferenc: Új lánc
Ő mást szeret, mást én is, s lángolással
Mind ő, mind én. De Ámor ránk mosolyga,
S a két szerelmest összefűzte egymással.
Jött, ment, meg jött; elsárgúla, elpirúla. –
Merjek, ne merjek? kérdezém magamtól,
S ajak, kebel, szív együvé szorúla.
Én Anikóért, ég ő Bandijáért.
Küzdünk; de oh, ki küzdjön Ámor ellen?
S bukdosgatunk, s ki tudja mint s miért?
1824.
Erdélyi János: Piros a te kendőd…
Piros a te kendőd, lobog is.
Fényes a te szemed, ragyog is.
Eszem a szép szemed, be bogár,
De a szíved, kislány, csapodár.
Gondolnád azt, mit én, angyalom,
Szeress belém, én azt gondolom.
Szeress belém, kedves, ha lehet;
Nem kívánok aztán egyebet.
Pest, 1843.
Reviczky Gyula: Bólogat az…
Bólogat az árnyas erdő, este lett.
Nem is látom már a pásztor tüzeket.
Tudja Isten, merre jár a napsugár!
Szeretőm volt, jaj, de nagyon csapodár.
Halavány a hold világa, nem ragyog.
Nem tudom, hogy hol szerzé a bánatot.
Mint az emlék szebb napoknak alkonyán,
Mint szerelmem épen olyan halovány.
Hajnal előtt harmat fűre, fára hull;
Örömében a mennyország kipirul,
Sirtam érte, búslakodtam eleget;
Nem sirok már, inkább ujra szeretek!
Ady Endre: Kérdés kék szemekhöz
Édes kislyányom, nyisd ki a szemed,
Tágas, egyetlen kékjét a világnak,
Mert az én vak szemeim ezután
Csak teáltalad látnak.
A vén emlék-gyilkosnak add ide
Varázsát a szent, emlékező méznek
S csettentsd a nyelvem tartón, édesen,
Míg más asszonyra nézek.
Míg az a két apró, barna bogár
Csiklandozván föl s bejárja az arcom,
E más szemekhöz küldd el a tied,
Te várakozott asszony.
Szerelmeket parancsolj most reám,
Úgy kellenek élethez a szerelmek,
Úgy kellenek a te kék szemeid,
Bár barnán feleselnek.
Úgy kellenek a meghagyásaid,
Mert megint bűnbe estem
S kérdem: szeretek, ím, egy új leányt,
Szeressem, ne szeressem?
Petőfi Sándor: A bujdosó
Mit nekem hab! mit nekem vész!
Én nem félem haragát,
Kebelemnek pusztaságit
Száz vihar rohanja át.
Rajta! gyorsan evezőhöz,
Talpra, reszkető legény!
Bár toronnyá nő a hullám,
A túlpartra szállok én.
Éj borong ott, sűrü ködnek
Kétségbarna éjjele;
Lyány! temetve mindörökre
Legyen emléked bele,
Ki ez égő szerelemmel
Enyelegve jászthatál,
Ki hűséget esküvél, és
Oh! ki mégis megcsalál.
Messze tűnnek már a partok.
Messze tűn a gyászvidék.
Hol szivemnek béke, csönde
Romhalomba dönteték:
Tűnjön is nagy messze tőlem,
Hogy ne légyen semmi jel,
Mely a multat, érzeményim
Háborítni, költse fel.
Hah! mi kép leng a ködéjben?
Bájoló mint a tavasz…
Szőke fürttel… kék szemekkel…
Hűtelen lyány, képed az!
Nincs tehát a nagyvilágon,
Nincs hely, csalfa szép alak!
Hol sebemre ír csepegjen,
Hol feledni tudjalak?
Dunavecse, 1842. október
Zalár József: A gyászoló nő
Feketében jár az utcán,
Feketében, gyászosan:
Hanem azért a ruhája
Libeg-lobog csinosan.
Halovány is, szomorú is,
Mint a felhők csillaga:
Hanem azért mégis oly szép,
Mintha csak mosolygana.
Az esküdte férje sirján,
Hogy örökké gyászt visel:
Hanem azért néha-néha
Ajkán mosoly lebben el.
Szive erős… megtanitá
E nagy szóra: türelem:
Hanem azért meg-megdobban
E szép szóra: szerelem.