Még repdes enyelgve az alkonyi szél,
‘s csókjára megrezzen a’ rózsalevél,
sír Lilla, ‘s az érre leszögzi szemét,
melly zúgva gyorsíttya előre vizét.
“Ah! így fut előllem az édes öröm,
azóta hogy búmot elhagyva nyögöm.
Megszegte az álnok! megszegte hitét;
Fillisnek eladta örökre kezét.”
Ezt mondgya zokogva, ‘s egy dombra ledűl,
hol szíve a’ szótlan keservre hevűl.
O Lyánka! mit bánod e’ csalfa’ kezét!
nem férjfi az, a’ ki megszegte hitét.
1806.
Tudod, mint büntetnélek,
Ha lennél hűtelen?
Úgy, hogy hived maradnék
Szünetlen, kedvesem!
S te majd pirulni fognál
Látván hűségemet,
És kedved jőne újra
Szeretni engemet.
Ne nézz reám!
Bájolsz, de nem hiszek;
Ne szólj hozzám!
Ámítsz, nem értelek:
Pillantatodban csáb orgyilka reng,
Minden szavadban egy tört eskü zeng.
Felejteném
Hogy egykor hűm valál,
Ha sejteném
Hogy az lesz a halál;
De élni még, ha rád nem gondolok,
Több mint halál, több mint a kínpadok.
Emlékezet
Világát égetem
Képed felett,
És rajta függ szemem.
S ha majd világ s szemem lehúnytanak,
Képed s az élet sírba szállanak.
Mit esdekelsz?
Felejts, ha megcsalál.
Nem érdekelsz,
Bár porba omlanál:
Hizelgésed bántó, ha még bizol,
S búd nem vigasztal, bármint bánkodol.
Menjünk tova;
Szivünk kettészakadt,
S egyiknek, ah!
A fájó rész maradt:
Neked jutott öröm, kéj, szerelem,
Ezeknek romja – hűségért – nekem.
1839. február 7.
Hiába titkoltad,
Megsúgta a lelkem,
Hogy te, csalfa kis lány,
Mást szeretsz, nem engem.
Tudom, hogy a szived
Ott járt galambodnál,
Mikor megöleltél,
Mikor megcsókoltál.
Hiába tagadod,
Nem enyém vagy: másé,
A hajlandóságod
Olyan, mint a nádé.
Az is fáj, ha látlak,
Az is, ha nem látlak –
Ki mondja meg már most,
Hogy mit is csináljak?
Piros rózsát szakasztottam,
Szép szeretőt választottam,
Piros rózsám hamar elhervadott,
Szép szeretőm jaj elhagyott!
Csalfa leány Isten veled!
Megvetetted szerelmemet;
Sárga levél esik le a fárúl,
Az én orcám sárgúl, sárgúl.
Akárhol lesz bujdosásom,
Mindenütt csak képed látom;
Édes mosolygású csalfa képed
Mint az árnyék úgy kisérget.
Majd ha én a sírba szállok:
Szakassz arról egy virágot,
S ha kebledhez szúrod, – gondolj reám
Édes leány, csalfa leány!
Hol a virány, amelyet gondolok?
Hol a leány, kiért e szív dobog?
Virány, szent halmain hogy nyugodjam én;
Leány, hogy lángba szálljak kebelén.
Tovább, tovább! Ím hervadt a virány,
S fojtó keservben olvad a leány;
Virány a lyánynak búján hervadoz,
Leányra bút, ah, hűtlen kedves hoz.
Leány, leány, még lángot nem cserél
Ki egy más ölében szép órákat él;
S ha bánatodtól hervad a határ,
A víg szerelmes tőled majd mit vár?
Szerelmet a leánytól várj, ha sír,
Ki könnyben olvad, lángzó szívet bír,
S ha kedves hűven rámosolygva jő,
Mint nyári nap, vígságra támad ő.
Tolcsva, 1814. november 2.
Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs kinek letörjelek,
Hervadj, violám!
Gondosan neveltelek
Ablakom megett,
Reggel, estve öntözém
Barna földedet:
Felvirúlál, s ég mosolyg
Kéklő kelyheden,
Ah de az, kinek virúlsz,
Elhervadt nekem.
Sír nem vette tőlem el,
Örvény habja nem:
Él, de másnak karja közt
Él a hűtelen.
Néma búba’ gyászlom őt
Mint halottamat,
Míg a gyász nem oltja el
Kínos lángomat.
Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs, kinek letörjelek,
Hervadj, violám!
Te gallyas fáknak bús lakossa
e’ gyöngyös forradékok mellett!
Ne menny el, kérlek, e’ beregből,
te édeshangú Fülemilétske!
Alexis eljön nemsokára.
Olly szépen, olly keserves hanggal,
nem énekelsz te, mint Alexis;
tanúlly meg tőle énekelni,
oh! vajha ő viszontag tőlled
szeretni megtanúlna!
Mert! ah! Alexis’ szíve,
oly hűven, mint te, nem szeret.
1793.
Haragszom a fényes napra is már,
A mióta megcsalt az a kis lány –
Haragszom én az egész nagy
Világra.
Csak ő rá nem, haragomnak
Okára.
Én keresek rajta hibát búmban,
Hogy aztán majd rá is haragudjam…
Jaj, de oly szép, ő a lelkem
Leánya,
Hogy lehetlen haragudnom
Reája!
Várnod egy jelre, várnod egy szóra;
Egyszer egy héten egy lopott óra
S ehhez vesszőfutásban érned:
Ezt adhatom, szegénykém, néked.
Félned magadért s félned értem,
Meg se téve már tetten érten
Véletlen lenni más helyébe:
Ezt kapod egy szivért cserébe.
Tűrnöd, titkolnod, osztozkodnod,
Módját se várva mindent adnod
S amire vágyol, azt nem találnod:
Igy lop meg, teljesülve, álmod.
Lenned egynek egy hosszú sorba,
Lenned emléknek, összefolyva
Száz más emlékkel, ha bevégzed:
Ez, ami tart feléd, a végzet.
Elébed állok kézzel-mellel,
Hogy megvédjelek magam ellen,
S a vége az, hogy idehúzlak.
A vége az, hogy összezúzlak.
A kezemen itt érzem ajkad,
Az ajkamat ott érzem rajtad –
Rossz óra volt, amelybe’ lettél,
Amikor énnekem születtél.
