A régi város merre, hol van,
– felette kék-e még az ég? –
hol ifjúságom eldaloltam?
Emlékezésem lángja ég
s ragyogni gyújtja mind a tájat.
Ó, ég ez árva fáklya még.
Ó, jobban a bánat se fájhat,
mint látni tornyát s hallani
merengését harangszavának
és új szerelmet vallani
a régi tájnak s régi lánynak
s dalolni régi dalt, ami
oly messzi már és halk a mának:
ó, eliramló csolnakok
hulláma tűkörén tavának.
Nyugat, 1916 / 22. szám
Ó, mért oly későn, levelek hullása,
Daru távozása idején:
Mért nem találkoztam rózsanyiláskor,
Hajnalhasadáskor veled én?
Mért nem hallgathattuk édes-kettesbe
A pacsirtát lesbe, te meg én?
Mért nem találkoztunk a mámor, a vágyak,
Az ifju álmok idején! …
Nagy-izgatottan tettem ki a vágyam
a jégvirágos ablakok mögé – :
Talán ma győz a mese-hit, varázs,
s ha csak egy nagyon kicsit is jó voltam,
valami szépet hoz a Mikulás.
Kavargó pelyhek szitáltak az égből,
mint kérdéseink fehér másai:
lesz valaha jobb, lesz valaha más? –
És kigyúlt szemmel, merengve susogtam.
Régi kisgyerek… régi Mikulás…
Álmaim vannak, mind-mind olyan régi:
tavasz várása, csókos szerelem,
kevesebb küzdés, több boldogulás,
örökös nóta csengése a számon –
Elhozza holnap mind a Mikulás!
…és reggel, – reggel üres volt az ablak,
hóval párnázott hideg, befagyott,
– és megértettem: meghalt a varázs…
A kisírt-szemű bús, nagy gyerekeknek
semmit sem hoz a régi Mikulás.
1925. december 7.
Nem kell dér az őszi lombnak,
Mégis egyre sárgul:
Dér nekűl is, fagy nekűl is,
Lesohajt az ágrul.
Nem kell bú az aggott főnek,
Mégis egyre őszül:
Bú nekűl is, gond nekűl is
Nyúgalomra készűl.
Hátha dér-fagy, bú-gond érte,
Ősze is már késő:
Hogy’ pereljen sorsa ellen
A szegény lomb és fő!…
1878. október 10.
Nem is búcsúzott, elment szótalan,
Az ifjúságom, íme, odavan.
Nem is tudtam, hogy ő valaha volt,
Hisz mindig búról és gondról dalolt.
Nem is szerettem fanyar új borát,
Asszonytalan és pénztelen sorát.
Nem is sirattam el, csak csöndesen
Elbámulok az eltűnt éveken:
És ma sír, zúg, búg, zendül az avar:
Holt ifjúságom most élni akar!
Napjaim mint az elgurult gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak, felejtve.
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókat, ízlelje meg ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!
Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre – mit tudom a hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?
Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak, recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.
Már ez így van, édes lelkem,
reccsen a palánk,
akár elmenj, éji óra
már fonódna ránk.
Elégek én, mint a kátrány,
mint a léc növő zsarátján.
Zsindelyes eresz,
engem eleressz!
Már ez így van, édes lelkem,
megöregedünk,
elkopnak a dolgaink is,
elkopnak velünk.
Elkopik a hajunk szála,
elkopik a kéz fogása,
megöregedünk,
fogát hullatja a bába,
éveinknek alkonyába’
mi is lesz velünk?
Már ez így van, édes lelkem,
végre hulló helyre leltem,
őszi hónapom,
firis cserepem,
kis ülőpadom
szívembe veszem
s mint a telt, vidám tarisnyát
vegye vállra Baric Pistát
telepi vihar
bánataival.
Hét mértföldet lépő csizmák,
Csillag-porban porladoznak,
Taposói jónak-rossznak,
Hegyet-halmot már nem birnak.
Függnek, mint felhők felettem,
Arany sugár aranyozza,
Régi álmot visszahozza:
Hegyen-halmon csak szerettem.
Semmit, ami dicsőséges
Nem szereztek, nem találtak:
Csillag-porban utat vágtak:
Aztán le, a föld rögéhez.
Függnek, mint mesék fölöttem.
Sirnak, mint az átkozottak,
Hogy a célhoz nem jutottak,
Köd előttem, köd mögöttem.
Valami fehér csend ereszkedett reánk,
mikor egy régi délelőtt
templomunkban elhallgatott a miatyánk.
S a beözönlő napsugarak színes szálain
angyalok sétálgattak fel s alá,
s lágyan-édesen muzsikáltak
egyhúrú nádi hegedűn.
Ma kopár, hűs falak között
tompán zuhog minden bőjti zsolozsmánk,
mint koporsóra hulló síri rög.
A szétlapuló tömjénfüstben
kopottan gomolyog a miatyánk.
S az angyaloknak vidám, lubickoló seregét
nyersen elhessegeti
a festett ablakok alatt hajrázó
hajtóvadászat:
a kattogó,
alagutakból elődohogó,
alagutakba fulladó,
véres síneken robogó életvonat.
A gyermekévek ünnepnapi fehér csendje
ma komor, nehéz kárpit.
És a zengő, angyalszitáló régi fény
vakuló lelkeinkbe
a gondok kormos üvegén keresztül
alig-alig villan sugárnyit.
Ősz Istvánnak, az őszi derek, őszi bánat ezüsthúrú poétájának
Már minden elsötétült,
a Nap arca leesett,
házunkra holdas éj ült,
szeme sárgán belesett.
Sétálgattam szobámban,
terveztem százat-ezret,
s a fal mellett az ágyban
kisfiacskám lélekzett.
Ajka mint a pillangó
szétnyilt-bezárult egyre
s mint parányi kandalló
sugárzott rám friss teste.
Lassan föléhajoltam
s bent mint távoli tik-tak
gyermekéveim gyorsan
tűnő órái hívtak.
Labdám magasba dobtam,
gömbje forgott, gömbje szállt,
s fent a felhők nyugodtan
szűrték a Nap aranyát.
Két térdem egybezárva
ott feküdtem az ágyon
s fölöttem mint a lámpa
világított az álom.
