Otthon témájú versek

Szalay Fruzina: Violák

Kihajolva a napos útra,
A violák már nyílnak újra.

Ó milyen édes, bús varázs van
A violáknak illatában!

Mikéntha csak szivembe szállna
A tizenöt év aranyálma.

Ó rózsakor, midőn az égbolt
Olyan sugárzó, tiszta, kék volt!

S a falut szinte újra látom
Meleg, nagy, délutáni árnyban.

A kedves kis ház ereszébe’
Ott még a régi fecske fészke.

Lombos még a szederfa ága,
Az én nevem van rajta vágva.

A zöld pad! Rajta hányszor ültem,
Víg fecskék nyilaltak körültem.

S az udvar violával tele,
Oly édes illatot lehele!

Zöld udvar, violák körötte,
Legyetek százszor is köszöntve!

Házacska, állj mindig vidáman,
Édesen lengő illat-árban.

Mosolygó nyári nap sugára
Hulljon rád, nyájas fénnyel áldva!

S ne legyen – telnek bár az évek –
Soha üres a fecskefészek!

Mikszáth Kálmán: Otthon

Itthon vagyok újra, újra itthon,
Ismerősek jönnek velem szembe,
Kedves arczok, elfeledt vonások;
Gyermekkorom jut megint eszembe,
És vele a fényes álmok, tervek…
Istenem, de boldog is a gyermek!

Egykedvűen mint a pipás ember,
Ott gugol a kémény házunk felett;
Már messziről meglátszik a füst, mit
Óriási szájából ereget…
Vidám, csendes az egész ház tája,
A búcsúzó nap mosolyg le rája.

A kapuban vén kuvasz nyújtózik,
Álmosan néz a ki- s bemenőkre,
Engem látva, haragosan mordul,
Felszökik, majd egyet ásít s végre
Farkcsóválva hizeleg körültem.
Míg én állok némán, elmerülten.

Családi Kör, 1867 augusztus 11.

Fülöp Áron: Otthon

Minden az az ismert régi,
Ma is nyit a kert virága,
Az a vén fa ma is ott áll,
Régi törzse, koronája.

Bokor alatt, hűvös árnyban
Ott fészkel még a madárka,
Hű szerelem s örök bánat
Vegyül ma is bús dalába.

Az a kis lány – feslő bimbó –
Ma is az az ismert, régi,
Itt feledett földi angyal,
Lelke szárnya tiszta, égi.

Minden úgy van, mint elhagytam,
Nem változott semmi itt még,
– Istenem, ha én is újra,
Aki voltam, az lehetnék!

1883.

Samarjay Károly: Honvágy

Messzeföldön, kocsma ajtajában
A huszár áll, búsan földre néz.
Mért nem ül ő benn a vigadókkal?
Borcsatát hogy nyerne a vitéz.

Főtt dohányát künn a szélbe szórta,
Rossz borát fölitta a fövény,
Földre sújtá a lőrés palackot
S nagy bosszúságában útra mén.

Nyílként vitte őt a ló dobogva,
A huszár az úton mit se lat,
Káromolva sorsát, szidva mindent,
Mindent, és a külföld rossz borát.

S föltünik szívében oly sok emlék,
Túl Hegyalján a fürtös borág,
A kalászdús térek, a dohányföld,
És a szíves, szebb magyarvilág.

És a csárda Tisza szép mentében,
Benne a vígkedvű harcfiak.
Barna Ferke a cigányzenével.
Ők talán mind, mind kihaltanak.

És a csárdás barna, szép leánya,
Aki hű szerelmet esküvék,
S hogy megvárja, míg csak visszatérend,
A szelíd leányka él-e még?

Harcra menne a huszár, halálra,
Menne hajh! röpülne merre lát,
Vagy rohanna, míg a mén kidőlne,
Míg elérné messze szép honát.

Bárd Miklós: A magamé

Van nekem egy kis ligetem,
Ahol dalok születnek,
Nem járja ezt sok idegen,
Nem sétány a tömegnek.
A kapu fölé magyarul
Egyetlen szó van írva:
“A magamé”. Hej, ritka úr,
Kinek ez tárva-nyitva.

Benn árnyakkal incselg a fény,
Amíg én benne járok.
A szél-ingatta lomb zenél,
Dudolgatnak az álmok.
Kis ingatlan, de szűz talaj,
Virágzó nyárba’, télbe’,
S ha szegénység, hát az se baj –
A magam szegénysége.

1931.

Móra László: Valahonnan üzenetet várok

Ha sírásom meghalljátok,
Üzenjetek bús akácok. –
A lelkemet, a szívemet
Csitítsátok!

Üzenjetek néha, halkan:
A fecskék a Tisza-partban
Szoktak-e még fészket rakni
A tavaszban?

Zsalus házunk fehér-e még?
Vadszőlő rá felér-e még?
A tornácon Borcsa néni
Mesét-e még?

A jegenyék sudár során
Táncol-e a napfény korán?
Csillog-e a tarka lepkék
Szűz hímporán?

Édesapám rózsafáit
Csókolja-e harmat-kárpit?
Százszorszépet ölelget-e
Még a pázsit?

A kerekes kút tetején
Forog-e még a szél-legény?
Vagy már meghalt a csatában
Ő is, szegény?

Oh, zentai bölcsős házam,
Vannak-e még valahányan,
Kik eljárnak, kik itt vannak
Néha nálam?

Kik a nótám hallják, értik,
Kik a szívem gyászát érzik?
Oh, ha vannak: ölelésem
Küldöm nékik!

Rég’ elhagyott öreg fészek,
Piros rózsák, százszorszépek:
Mikor szabad hazajárnom
Összeszedni a sok álmom?
– Üzenjétek!

1926.