Egy puszta ház áll velem szemben
Régóta süket, néma csendben,
A kerítése avitt, csorba,
Mint bőre- s husamállott borda.
A szomszédok is lopják, bontják,
A szél levitte róla loncát
S csörögve mondja mint a váz,
Hogy itt a pusztulás tanyáz.
Belül néhány ködfoltos ablak,
A melyre pók, por hálót aggat,
Mint a halottnak lelkevesztett
Szeme, az égre úgy merednek,
S egy nyitott ajtó, mintha ajka
A holt háznak végsőt sóhajtna,
Félfája tartja a falat,
Nyöszörgve a teher alatt…
S a kémény… benne hol a lélek?
A tűzhelyen a tűz nem éled,
Parázsnak, füstnek nyoma sincsen,
Kóczmadzag csüng a tört kilincsen,
Az udvart felveré a pitypang,
Üres szobákban kósza visszhang,
Ha itt-ott roppant valami;
Egyéb hangot nem hallani.
De mégis olykor holdas estén,
Ha alszik minden jó keresztény,
Megnől a tárgyak kékes árnya,
Valaki mintha benne járna,
Talán egy árva kóbor-lélek,
Vagy koldus, a ki arra téved, –
Egy kutya támad rá vadul
S jó, ha ép bőrrel szabadul.
Csak ő, csak ő, a régi hű eb,
Csak ő a gazdánál is hűebb
A régi házhoz… Nappal alszik,
De éjjel ugatása hallszik.
Ki tudja, hogy maradt ő itthon,
Vagy visszatért tán lopva titkon
S a puszta háznak titkait
Őrzi mig bírja csontjait…
Erdély, 1917. tavaszán
