Messzeföldön, kocsma ajtajában
A huszár áll, búsan földre néz.
Mért nem ül ő benn a vigadókkal?
Borcsatát hogy nyerne a vitéz.
Főtt dohányát künn a szélbe szórta,
Rossz borát fölitta a fövény,
Földre sújtá a lőrés palackot
S nagy bosszúságában útra mén.
Nyílként vitte őt a ló dobogva,
A huszár az úton mit se lat,
Káromolva sorsát, szidva mindent,
Mindent, és a külföld rossz borát.
S föltünik szívében oly sok emlék,
Túl Hegyalján a fürtös borág,
A kalászdús térek, a dohányföld,
És a szíves, szebb magyarvilág.
És a csárda Tisza szép mentében,
Benne a vígkedvű harcfiak.
Barna Ferke a cigányzenével.
Ők talán mind, mind kihaltanak.
És a csárdás barna, szép leánya,
Aki hű szerelmet esküvék,
S hogy megvárja, míg csak visszatérend,
A szelíd leányka él-e még?
Harcra menne a huszár, halálra,
Menne hajh! röpülne merre lát,
Vagy rohanna, míg a mén kidőlne,
Míg elérné messze szép honát.
