Samarjay Károly: Honvágy

Messzeföldön, kocsma ajtajában
A huszár áll, búsan földre néz.
Mért nem ül ő benn a vigadókkal?
Borcsatát hogy nyerne a vitéz.

Főtt dohányát künn a szélbe szórta,
Rossz borát fölitta a fövény,
Földre sújtá a lőrés palackot
S nagy bosszúságában útra mén.

Nyílként vitte őt a ló dobogva,
A huszár az úton mit se lat,
Káromolva sorsát, szidva mindent,
Mindent, és a külföld rossz borát.

S föltünik szívében oly sok emlék,
Túl Hegyalján a fürtös borág,
A kalászdús térek, a dohányföld,
És a szíves, szebb magyarvilág.

És a csárda Tisza szép mentében,
Benne a vígkedvű harcfiak.
Barna Ferke a cigányzenével.
Ők talán mind, mind kihaltanak.

És a csárdás barna, szép leánya,
Aki hű szerelmet esküvék,
S hogy megvárja, míg csak visszatérend,
A szelíd leányka él-e még?

Harcra menne a huszár, halálra,
Menne hajh! röpülne merre lát,
Vagy rohanna, míg a mén kidőlne,
Míg elérné messze szép honát.

Bárd Miklós: A magamé

Van nekem egy kis ligetem,
Ahol dalok születnek,
Nem járja ezt sok idegen,
Nem sétány a tömegnek.
A kapu fölé magyarul
Egyetlen szó van írva:
“A magamé”. Hej, ritka úr,
Kinek ez tárva-nyitva.

Benn árnyakkal incselg a fény,
Amíg én benne járok.
A szél-ingatta lomb zenél,
Dudolgatnak az álmok.
Kis ingatlan, de szűz talaj,
Virágzó nyárba’, télbe’,
S ha szegénység, hát az se baj –
A magam szegénysége.

1931.

Móra László: Valahonnan üzenetet várok

Ha sírásom meghalljátok,
Üzenjetek bús akácok. –
A lelkemet, a szívemet
Csitítsátok!

Üzenjetek néha, halkan:
A fecskék a Tisza-partban
Szoktak-e még fészket rakni
A tavaszban?

Zsalus házunk fehér-e még?
Vadszőlő rá felér-e még?
A tornácon Borcsa néni
Mesét-e még?

A jegenyék sudár során
Táncol-e a napfény korán?
Csillog-e a tarka lepkék
Szűz hímporán?

Édesapám rózsafáit
Csókolja-e harmat-kárpit?
Százszorszépet ölelget-e
Még a pázsit?

A kerekes kút tetején
Forog-e még a szél-legény?
Vagy már meghalt a csatában
Ő is, szegény?

Oh, zentai bölcsős házam,
Vannak-e még valahányan,
Kik eljárnak, kik itt vannak
Néha nálam?

Kik a nótám hallják, értik,
Kik a szívem gyászát érzik?
Oh, ha vannak: ölelésem
Küldöm nékik!

Rég’ elhagyott öreg fészek,
Piros rózsák, százszorszépek:
Mikor szabad hazajárnom
Összeszedni a sok álmom?
– Üzenjétek!

1926.

Darmay Viktor: A padlásszoba

Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, –
Maradni nem volt mért tovább.
És odahagytam mindent, mindent,
Oly könnyü szívvel, hidegen;
Csak a kicsiny padlásszobácskát,
Azt soha el nem feledem.
A nagy város magas hajléki
Büszkén tekintének le rám;
A Duna, ha partján bolyongék,
Hideg hullámot vert alám,
Mind azt akarta: őt csodáljam,
S mind azt susogta: nincs hazád!
– Csak a kicsiny padlásszobácska,
Az fogadott, mint jó barát.

Ady Endre: Mi köt ide?…

Mi köt ide engem,
Hol nem szeret senki?
Ez idegen helyen
Mit tudok szeretni?
Ha elmegyek innen,
Minek vágyom vissza?
Lefekvő órámban,
Felkelő órámban
Mért fakadok sírva?

Mért szebb itt a virág
S illatosb, mint bárhol,
Hangosabb az erdő
Madárdalolástól?
Dalos kedvű szívem
Mért tud csak itt lenni?
– Itt érez igazán,
Itt tud csak igazán
Gyűlölni, szeretni…

Ragyogó, sugáros
Énnekem itt minden,
Pedig, ki szeressen,
Tudom jól, hogy nincsen…
Ide köt, ide fűz
Lelkem régi álma:
– Bearanyoz mindent
Legelső szerelmem
Leszálló napjának
Aranyos sugára,
Búcsúzó sugára…

Köpeczi Boóz-Deák Albert: A puszta ház őre

Egy puszta ház áll velem szemben
Régóta süket, néma csendben,
A kerítése avitt, csorba,
Mint bőre- s husamállott borda.
A szomszédok is lopják, bontják,
A szél levitte róla loncát
S csörögve mondja mint a váz,
Hogy itt a pusztulás tanyáz.
Belül néhány ködfoltos ablak,
A melyre pók, por hálót aggat,
Mint a halottnak lelkevesztett
Szeme, az égre úgy merednek,
S egy nyitott ajtó, mintha ajka
A holt háznak végsőt sóhajtna,
Félfája tartja a falat,
Nyöszörgve a teher alatt…

S a kémény… benne hol a lélek?
A tűzhelyen a tűz nem éled,
Parázsnak, füstnek nyoma sincsen,
Kóczmadzag csüng a tört kilincsen,
Az udvart felveré a pitypang,
Üres szobákban kósza visszhang,
Ha itt-ott roppant valami;
Egyéb hangot nem hallani.
De mégis olykor holdas estén,
Ha alszik minden jó keresztény,
Megnől a tárgyak kékes árnya,
Valaki mintha benne járna,
Talán egy árva kóbor-lélek,
Vagy koldus, a ki arra téved, –
Egy kutya támad rá vadul
S jó, ha ép bőrrel szabadul.

Csak ő, csak ő, a régi hű eb,
Csak ő a gazdánál is hűebb
A régi házhoz… Nappal alszik,
De éjjel ugatása hallszik.
Ki tudja, hogy maradt ő itthon,
Vagy visszatért tán lopva titkon
S a puszta háznak titkait
Őrzi mig bírja csontjait…

Erdély, 1917. tavaszán

Ady Endre: A hotel-szobák lakója

Öreg legény, boldog legény, hajh,
Nem sújtja soha Tűzhely-bánat:
Egyedül él és sorra lakja
Olcsón a kis hotel-szobákat.
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Magtalanul, bölcsen, keserüen.

Öreg legény, boldog legény, hajh,
Egy szép napon ha összeestem,
Nem lesz kázus. Pincér jelenti
Itt, vagy Svájcban, vagy Budapesten:
Öreg legény, boldog legény, hajh,
Harminchat szám, harmadik emelet.

Páris

Gyóni Géza: Sivatagban

Ajkam kiserkedt néma, béna vágytól;
Nyelvem kiszáradt, mint a falevél;
S csak egyre nő, csak egyre nő a távol,
Mely elzár tőled, áldott házfedél.

Karjaim, mint a lefagyott fagallyak
Csüngnek, és meghalt bennük a remény,
Hogy újra termő hajnaluk hasadhat
S körül fonódnak egy nő termetén.

Szívem meg-megáll, mint a gyermek este,
Ki eltévedt s a sötétben figyel,
Anyjához vágyik, – s mely hazavezesse,
Égen és földön semmi, semmi jel.

Krasznojarszk, 1916.