Megragadom csákányomot,
Megnyergelem pej lovamot,
Kivágtatok a pusztára,
A betyárok tanyájára.
Közel jár a mozgó ménes,
Szőre, mint az arany, fényes,
Egy-két csikó majd enyém lesz,
Ha tiz fogam is belé vesz.
Még ma viszem Kanizsára,
Lopott csikót a vásárra,
Eladom becsületesen,
Iszom reá istenesen.
Holnap piros virradóra
Fölpattanok pej lovamra,
Pénzzel rakva haza térek,
S hat királlyal nem cserélek.
Mi az, mi szerte a hazában
Üres hordónál különb módra pang?
A (bank).
Mi az, mit összeszedni nem tudok,
Bár falba verjem a homlokomat?
A (kamat).
Mi az, mi délibáb gyanánt övez,
És nincs isteni hatalom,
Amelynek segélyével testet öltsön?
A (kölcsön).
Hová küldöm az uzsorást,
Míg vigaszt keresek dalba, zenébe?
(Fenébe.)
1912.
Hasznunkat szívből kívánó drága barátom!
Óh, ki ne kedvelné, hogy gazdáskodni tanítod
Édes nemzetedet? ha ki nem hagynád okosan írt
Munkádból egy fő titkát e nagy tudománynak,
Amely ebből áll, hogy tudjon az ember azokból,
Amikhez még csak nem is ért, pénzt gyűjteni, már ezt
Lám, te tudod, mégis tőlünk titkolni akarnád.
Én ugyan azt mondom, hogy nem lesz gazda azokból,
Akik megveszik illy tetemes hijjával ez írást.
Vakon köszönt kiélt zsebem,
szemeid zöldre festik:
csendes nagyúr, kerek arany,
vendégem léssz ma estig!
Erembe bujsz, szemembe sütsz,
lesz kéjes herce-hurca.
Kiváncsi ma csak rád vagyok.
Maradjon ma az utca!
Eljöttél hát! De honnan jössz?
Ki unt meg? Ki sír érted?
Csókoltál-e asszonykezet,
sikosat, hófehéret?
Nálam bánat lesz a sorod;
itt nem találhatsz társat.
Az én kezem, az én zsebem
álomra való már csak,
szegény arany… De hogy tüzelsz!…
Talán ott voltál nála?…
Csöndes nagyúr, kerek arany,
gyerünk ki, az utcára!
Nincsen übercíher,
Azaz kabát felső,
De itt van, na, nincs itt?
A november – első!
És dohányom sincsen,
Se bankó; és se réz,
De itt van a derék
Házmesterné, Teréz.
Hetvennyolc kilóval
Bús ágyamhoz belejt,
És ilyen a mondat,
Mit hanyagul elejt:
Nemde tudni tetszik,
Ma járt le a negyed,
Másszon ki az ágyból,
És fizessen kegyed.
– Kimászok az ágyból,
Bemászok a pácba,
Csak ma lennél, Teréz,
Irgalmas apáca…
Légy gyöngéd, amikor
Két kézre pakolva,
Kidobsz a lakásból
A sárga pokolba.
1911.
Élt egyszer egy szegény asszony,
Semmije se volt, ha mondom!
Se kenyere, se garasa,
Csak egy kedves kis kakasa.
A kis kakas a szeméten
Kipir-kapar, kutat éhen.
Addig-addig ott kapargált,
Hogy talált egy félkarajcárt,
Csupa gyémánt volt a reze…
Olyan nagy lett az öröme,
Hogy egy hosszút igen szépen
Kukoríkolt jó kedvében.
Török császár arra ballag,
Mint a páva, mint a csillag.
S parancsolja neki mindjárt:
“Ide azt a félkarajcárt!”
“Hogyne adnám, nem adom én!
Kakas is úr a szemetjén!
A portámon, itt találtam,
Jobb helye lesz ennek nálam!”
Török császár ujra mondja
S keményebben parancsolja:
“Szót fogadj hát, hé, uradnak,
Mert különben becsukatlak.
Ide hamar, ilyen-olyan!…”
S a lábával nagyot toppan.
A kis kakas bezzeg erre
Földre borúlt esedezve:
“Én császárom, én szultánom!
Én magamért dehogy bánom.
Van egy szegény gazd’asszonykám,
Hűségeért annak adnám.
Neked elég a te kincsed,
Jó szándékom, óh, tekintsed!”
Török császár rá se hallgat,
Unja azt a sok siralmat.
Elrabolja erőszakkal,
Lóhalálba haza nyargal
És beteszi hamarjába
A nagy kincses kamarába.
A kis kakas haragudt már
S fölszállott a török császár
Kerítése tetejére,
Kiabálja hevenyébe:
“Kukoríkú, török császár!
Gyémántrabló, itt vagyok már!
Kukoríkú, koronásom!
Add vissza a félkrajcárom!”
Török császár, hogy ne hallja,
Trónterembe fut szaladva.
Kis kakas meg szegrűl-végrűl,
A kerités tetejérűl
Fölrepűl az ablakába,
Nagy fenszóval kiabálja:
“Kukoríkú, török császár!
Gyémántrabló, itt vagyok már!
Kukoríkú, koronásom,
Add vissza a félkrajcárom!”
Török császár lángra lobban,
Szolgálóját küldi nyomban:
“Eredj, szaladj, te szolgáló,
Lakoljon a kiabáló!
Vesd bele a kútba rögtön,
Hogy nekem itt ne zörögjön!”
A szolgáló meg is fogta…
Fogta… fogta… és bedobta.
Kis kakas meg lenn a mélyben
Nótába kezd ilyenképpen:
“Szídd föl, begyem, a sok vizet!
No, ezért még majd megfizet!
Szídd föl, begyem, a sok vizet!
No, ezért még majd megfizet!”
És a begye szót fogadott,
Mint a duda, úgy jól lakott.
Kis kakas csak újra száll a
Török császár ablakába
S nagy fenszóval kiabálja:
“Kukoríkú, török császár!
Gyémántrabló, itt vagyok már!
Kukoríkú, koronásom,
Add vissza a félkrajcárom!”
Török császár lángra lobban,
Szolgálóját küldi nyomban:
“Eredj, szaladj te szolgáló,
Lakoljon a kiabáló!
Szörnyű halál a fejére!
Vesd a tüzes kemencébe!”
A szolgáló meg is fogta…
Fogta… fogta és bedobta.
Kis kakas a kemencében
Nótába kezd ilyenképpen:
“Begyem, ereszd ki a vizet,
Hadd oltsa el ezt a tüzet!
Begyem, ereszd ki a vizet,
Hadd oltsa el ezt a tüzet!”
És a begye szót fogadott,
Oltogatott… oltogatott…
Kis kakas csak újra száll a
Török császár ablakába
S nagy fenszóval kiabálja:
“Kukoríkú, török császár!
Gyémántrabló, itt vagyok már!
Kukoríkú, koronásom,
Add vissza a félkrajcárom!”
Török császár dühre fortyan,
Szolgálóját küldi gyorsan:
“Eredj, szaladj, te szolgáló,
Lakoljon a kiabáló!
Ördög szorúlt e kakasba,
Vesd bele a méhes kasba!
Darazsaim csípjék agyon,
Ne lármázzék az ablakon!”
A szolgáló meg is fogta…
Fogta… fogta… és bedobta.
Kakas a méh köpűjében
Nótába kezd ilyenképpen:
“Szídd föl, begyem, a darazsat!
Ma valakin lesz daganat!
Szídd föl, begyem, a darazsat!
Ma valakin lesz daganat!”
És a begye szót fogadott,
Mint a duda, úgy jól lakott.
Kis kakas csak újra száll a
Török császár ablakába
S nagy fenszóval kiabálja:
“Kukoríkú, török császár!
Gyémántrabló, itt vagyok már!
Kukoríkú, koronásom,
Add vissza a félkrajcárom!”
Török császár nagy kínjában
Haját tépi haragjában:
“Eredj, szaladj, te szolgáló,
Lakoljon a kiabáló!
Hozd ide a trónterembe,
Hadd dugom a kebelembe!”
A szolgáló meg is fogta,
Török császár be is dugta.
Kis kakas a kebelében
Nótába kezd ilyenképpen:
“Begyem, ereszd ki a darázst,
Hadd csípje meg az oldalát!
Begyem, ereszd ki a darázst,
Hadd csípje meg az oldalát.”
És a begye szót fogadott,
Török császár óbégatott:
“Jajjajjaj, vitézek,
Jujjujjuj, vigyétek!
Eleven, mint a csík,
Szúr, harap, agyoncsíp.
Hordja el a kánya
A kincses kamrába!
Azt a rossz félkrajcárt
Hadd vigye, de mindjárt!
Jajjajjaj, vitézek!
Jujjujjuj, vigyétek!”
A kis kakast be is vitték
S egy karszékre leültették.
Császár kincses kamarája
Tündökölve nevet rája.
Tizenhárom nagy hordóban
Arany, ezüst, ragyogó van.
Szemfényvesztő, amit ott lát
S ott is elkezd egy szép nótát:
“Szídd föl, begyem, ezt a sok pénzt!
Gazd’asszonyom majd süt lepényt!
Szídd föl, begyem, ezt a sok pénzt!
Gazd’asszonyom majd süt lepényt!”
És a begye szót fogadott,
Mint a duda, úgy jól lakott.
A kis kakas hazamene
Arany, ezüst pénzzel tele,
Od’adta gazd’asszonyának,
Hűséges jó gyámolának.
Gazdag asszony lett belőle,
Mint a mese szól felőle.
Kakasnak is attól fogva,
Tudnivaló, jól megy dolga.
Ide tekint, oda tekint,
Kukoríkol kedve szerint.
A császár se bántja többé,
Jó embere lett örökké.
S keresgélget, kapargálgat,
Mind az övé, mit találgat.
Ő is úr lett a szemetjén –
Igy van ez a maga rendjén.
Van házad, amelynek kertfái alól
A sárga rigónak vidám dala szól.
Van fegyvered is s mély hangu kutyád
S elhallani kürtöd a bérceken át!
Van pince hegyedben és ó-bora láng,
Hogy kedvre deritsen olykor, ha ivánk.
És tűzhelyed őrzi gondos feleség
S játsznak körülötte pajkos kicsikék!
Oh, mért szaladoznál még kincsek után?
Áldd érte a sorsot s többet ne kívánj!
Alágyujtott az álmaimnak
A sárga láng. Hamvadok, égek:
Merítsetek be arany-árba,
Adjatok, adjatok menedéket.
Egy vad muzsika kerget, őrjít,
Csörgő aranyak muzsikája.
Némítsa el már ezt a zenét
A bűvös pálca, az aranypálca.
Jöjjön az édes, süket este,
Hol dal nem hallik, láng se lobban:
Aludni akarok aranyágyon
Renyhén, meredten, jóllakottan.
Vérem aludt, gömbölyü csöppjeit
szétgurítottam a kerek világba:
ők mennek, de én rab vagyok, tolongó
vágyakkal. – Szóljatok már! Óh, bizony
féltek saját szavatoktól, szemérmes
szűzek gyanánt. Ordítsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sín-karja közt doromboló
fiktív arannyal pereces világnak!
Ő készen kínálja testét a Pénznek,
mert végigszállhatsz rajta – óh röpülhetsz
mint a madár, vagy úszhatsz bálnaháton,
a Messzeség neked labdázza hangjait
és nincsen ország, nincs határ, a Föld egy:
ez Róma már, csak dollárod legyen,
Róma, s erős Babylon, és a két Kard!
De néked, koldus, rongyban a világ!
és rongy országod, mint széttépett zászló
hever előtted, és a birodalmak
úgy szakadoznak, hogy, bolond egér,
egérfogók közt bukdosol, ha lépsz!
Nappal démonok űznek,
gondok láncára fűznek.
Kenyér után a hajsza
idegeim fölajzza.
Mindig a fillér hajszol,
csábit, rémképet rajzol,
vén keritőként kisért,
biztat, hízeleg és sért.
Nem szabad fölöset vennem,
nem szabad jóizün ennem,
nem szabad betegnek lennem,
nem szabad soha megpihennem.
Hajrá! futok mint ördögszekér
és mellettem elsüvít az élet.
Cafatokban rongylik le rólam
szépség, erő, ifjuság, lélek.
Jaj! nyomomban a gondszántotta tenger…
Ó én szegény ember!
*
Éjjel fúriák űznek,
sóvár keblükre tűznek,
előlük nincs futás,
nincs menekvés, kijutás.
Kenyér után a hajsza
idegeim felajzza.
Csukott szemmel is ártok,
álmom: születő átok.
Engem a fillér hajszol…
és mig te nyugton alszol,
ellened tervet szövök!
Jaj! ha majd hozzád jövök!
Nem szabad énbennem hinned,
Kicsalom utolsó inged
és mit haza kéne vinned,
elcsenem árva fityinged.
Hajrá! fuss, menekülj előlem,
Gonosz vagyok mint maga az élet,
pozdorjává zúzom, ami szép,
ami gyöngéd, amiben van lélek.
Jaj! nyomodban a gondszántotta tenger…
ó te szegény ember!
Budapest, 1911., megjelent: Nyugat, 1911/19. szám
