Pénz témájú versek

Reviczky Gyula: Potya-nóta

Potya versek, potya czikkek,
Potya munkatársaim;
Gyakran látogassatok meg,
Protegált barátaim!

Veletek kezet szoritok,
S kivánok szép jó napot,
Sőt viszonzásul potyára
Tiszteletpéldányt adok.

Ti dicsők! önzetlenek ti!
(Bolond potya tökfejek!)
Kik nem irtok hasatoknak!
(Nagy szamárság tőletek.)

Irjatok verset, novellát,
Akármit, csak irjatok;
De a honoráriumról,
No arról hallgassatok.

Kiss József: A szirén

Túl nádon, éren, a nagy vizen túl
Áll a szirén és integet:
Ti földtelenek, jöjjetek!

Palástja bíbor és diadémje
Hajnalcsillagnál fényesebb –
S csalogat, hív: Siessetek!

Enyém a föld áldott kövérje,
A feltöretlen ős-ugar:
Törjétek – nem leszek fukar.

Enyém a pást, a prérik világa,
Hol senki nyája száz legel –
S a pányvát csak kivetni kell.

A föld gyomrában csillog az arany,
A kobalt-érc, az antimon:
Egy csákányért nektek adom.

Kavicsom gyémánt; van sóm, kenyerem,
Búzám, borom, s a gyermekem
Én mind egyformán szeretem.

Mostoha nincsen, se kitagadott,
Rabszolga nincsen, csak szabad –
Egy ég, egy lobogó alatt.

Tutajon, szálfán, szárnyas naszádon,
Ki ahogy tud, hát jöjjetek:
Ünneplőt vált a rengeteg! –

…s mennek halálba, örvénybe, lázba,
Sok százezer, vakon, bután –
Kapu zárul nyomuk után.

A bánya robban, a mocsár gyilkol,
Kerékbe tör a gyári gép –
Száz élet csak egy buborék!

Mennek halálba, örvénybe, lázba…
A szirén egyre csak dalol,
S mindig meghallják valahol.

Szerencse, hogy vaspánttal engem
Sziklához köt kor, gyöngeség,
S rontás ellen rontása véd.

Különben mennék, mint a többi,
Törtetve, vakon és bután
Az édes, csalfa hang után…

Csizmadia Sándor: A tőke

A tőke mi?!…
Érccé fagyott könny és verejték;
Kik zsarnok istenné emelték:
Azok fogják ledönteni;
Arany trónján erősen áll még,
Körülveszi dögvészes árnyék;
De a távolban már fölkél a nap,
Nyomában illatos virág fakad…

A tőke mi?!…
Vassziklája a fájdalomnak,
Mit elsírnak s halomra vonnak
A munka néma hősei.
De ing a föld s a szikla orma
Lebukhat majd a szennyes porba!
Kettéválik alatta a talaj,
Átok kíséri sírba és kacaj…

A tőke mi!?…
Nagy bajnokoknak elhullt vére
Melynek egy-egy zsarnok kedvére
Kellett patakként ömleni.
De játszva dönti le a gátat
A patak is, mikor megárad,
S világokat söpörve el, rohan
A medréből kilépett vérfolyam…

A tőke mi?!…
Ősforrása minden gonosznak;
Hullámai csak szennyet hoznak –
Nincsenek drága gyöngyei…
És gátja sincs e szennyes árnak,
Folyamai dühöngve járnak
A föld gyomrában és a föld felett,
Pusztítva, irtva nemzedékeket.

A tőke mi?!…
Szégyenköve a szolgaságnak;
Naponta rajt’ pirulva állnak
A proletárok ezrei.
Piros vérünk az írás rajta,
Szilárdan gyávaságunk tartja;
Hirdetve merészen és hangosan:
Hol nincsen ész, erő hiába van!

A tőke mi?!…
Az öt világrész nagyhatalma,
De mivé válna, ha nem adna
A munkáskéz erőt neki?
Rakjátok a kezet csak ölbe,
Avagy szorítsátok ökölre:
A gyáva bálvány talpán meg nem áll,
Tort játszva ül fölötte a halál.

A tőke mi?!…
Míg némán tűrsz, keserves átok
De fordítsd meg a kalapácsot,
Hogy a lelkét hadd nyögje ki!
S eltünik, mint a kínos álom,
Mely nem él meg a napvilágon,
A vak sötétség annak eleme,
Ha az elvész, hatalma vész vele.

Taksonyi József: Tempora mutantur

Ismertem én egy szép kis lányt,
Dala hangzott útcza hosszat,
Víg volt, mint a madár, amely
Ágról-ágra ugrándozhat.

Ámde egyszer – titkon esett –
Elvitték őt messze, messze,
Még anyja se találta meg,
Pedig, szegény, úgy kereste!

Ettőlfogva jól folyt dolga,
Körülfogták, ünnepelték,
De a leány – csodálatos –
Elvesztette életkedvét:

Szomorú volt… Naphosszakon
Egyre gondolt, mindig egyre,
Azokra a régen letünt
Gyermekkori vig perczekre.

A fénynél, amely körülvette,
Csak bánata volt a nagyobb:
Minek örült, mig szegény volt
S mikor gazdag, mit siratott?

Sáfáry László: Fiatal fák

A sugár fenyőfák és tölgyek pusztulnak lassan,
a tél szaggatja a fák levelét.
Ahol annyit rejtőztem a sűrű csendben,
már csak néhány fa mered a magasba lombtalanul.
Kopár hegyeket látok,
és az alacsony novemberi hóból
csak nagy ritkán tör elő a fiatalos.
De ki is ültetett volna?
Pénzemberek jöttek ide messzi földekről,
idegen nyelven beszéltek
és idegen szívvel mentek tovább.
Idegen nyelven osztottak parancsot:
és hulltak a fák.
Hulltak a fák és hulltak az iskolák is,
ahol még az én nyelvemen tanultak,
és hulltak mind,
amik énnekem kedvesek.
De felütöm én tanyámat a régi ösvények mellett
és őrzöm a megmaradt fiatalost.
Tanyámat nem jelzi semmiféle zászló,
csak a hozzám jövő szegények és fiatalok.
Lehet, hogy nagy viharok jönnek a hegyekből,
és a népeken is végigront újra a háború és pusztulás,
vagy egy kis szellő hidege dönt el engemet.
De sorsom fel van írva és magyarul van felírva
a földemen, a fiatal fák levelén.

1935.

Nyéki Vörös Mátyás: A múlandó világtól való bulcsúzat, az örökkévalóságért

Mit használ, kérlek, a világ,
Mely most kívül szép, mint virág?
Mint tündöklő arany s ezüst?
Majd elenyésznek, mint a füst.

A csillamó királyi szék
Mit használ? Mit pálcás felség?
A pálca s nagy birodalom
Elolvad, mint a hóhalom.

Tested szépsége s rózsánál
Pirosabb orcád mit használ?
Halál szépséget lekaszál;
A rózsa színt földbe kapál.

Mit használ sárga szép hajad?
Mit kláris színű ajakad?
Mit fényes kristályos szemed?
Majd sírba dugják holt fejed.

Aranyba járni mit használ?
S hogy tested abban talpig áll?
S színarany csak sárga föld:
A földet nagyra ne böcsöld.

Mit használ szép veres s puha
Bíbor -, bársonnyá szőtt ruha?
A bíbor színe csigavér;
A csigavér sokat nem ér.

Tekéntsd meg a selyemruhát,
Zsugorgó nyüvek fonalát:
Elhidd, hogy pondrók ganéja,
Ganéjt csak el kell hánnia.

Ha jól megnézed, micsodák,
Kik szíved Istentől vonnák?
Csak csigavér és sárga sár
És amit fony egy rút bogár.

Távozzál el, te rossz világ:
Bolond, aki tőrödbe hág;
Mert végetlen jót nem szerezsz,
Hanem csak hiúságot keressz.

Eredj: élj már magad szerént:
Soha szemem rád nem tekém.
Elég, hogy eddig engemet
Rávettél, s tartád szívemet.

Közelget már végetlenség,
És a Mennybéli békesség:
Istennek már szívem szerént
Szolgálok, jámbor szolgaként.