Szomorúság témájú versek

Ady Endre: Sóhajtás a hajnalban

Óh, pírban fürdő
Szépséges világ,
Pihent testeknek
Boldog, lomha kéje,
Rejtelmes, fényes,
Ezer puha fészkű,
Gyönyörű város.
Óh, szent hajnal-zengés:
Élet szimfóniája,
Csodálatos Élet,
Be jó volna élni.
Mennyi öröm zúg
És mind a másé,
Mennyi arany cseng
És mind a másé,
Mennyi erő küzd
És mind a másé,
Mennyi asszony van
És mind a másé,
Mennyi új kéj zsong
És mind a másé,
Mennyi szándék tör
És mind a másé,
Mennyi minden van,
Mennyi szép minden,
Mennyi szent minden
És mind a másé.

Ányos Pál: Egy sohajtás

Elmultak az idők, midőn nyájoskodtunk,
Édes barátságnak karjain mulattunk,
A szomoru telek borongnak egünkön,
Nem futkoz a tréfa nyelvünkön, szivünkön.
Igy tünik el minden mulatság végtére,
Ezer gyötrelem vár ember életére.
Mikor arany időt igértünk magunknak,
Nem tudtuk még számát jövendő bajunknak.
Csak mikor a közép tengeren evedzünk,
Akkor vesszük észre, melly nagy veszedelmünk!

1782.

Arany János: Oh! Ne nézz rám…

Oh! ne nézz rám oly sötéten
Pályatársa életemnek,
Mint midőn az őszi-felleg
Húzza árnyékát a réten;
Nézz szelíden, nézz mosolygva:
Férfié az élet gondja.

Bárha csügged hív barátod,
Nincs enyelgő tréfa nyelvén,
S a kemény sors vésze kelvén
Arcom elborulni látod:
A te szíved ez ne nyomja:
Férfié az élet gondja.

Dörgve hull a nagy zuhatag,
Szirthez illik rémes árnyék;
De szelíd a rónatájék,
Zengve lejt a völgyi patak,
Mely a zöld virányt befolyja:
Férfié az élet gondja.

Hát ne nézz rám oly sötéten;
Zúgjanak bár künn a vészek,
Csak ez a kis enyhe fészek
Ez maradjon mindig épen:
Szívem a bajt könnyen hordja:
Férfié az élet gondja.

1852.

Reichard Piroska: A nevetők

Vannak elhervadt, halott emberek
kik már nem sírnak, nem sóhajtanak,
kik már nem várnak, már nem küzdenek,
kik magukat temetve bolyganak,
itt bolyganak.

Elmult tőlük irigység, gyűlölet:
mért tülekedne, ki mit sem akar –
aki legszomorubb: mindég nevet,
mert a nevetés mindent eltakar,
jól eltakar.

Hű barátok és vidám cimborák,
kacagásuk visszhangot keltve cseng:
másoknak töltik az öröm borát
s a szívükben halotti néma csend,
nagy néma csend.

S olykor a vad vidám zaj közepett
összecsendül két hazug nevetés
és két ember, ki örökké nevet,
ijedten elnémulva összenéz,
csak összenéz.

Nyugat, 1908/15. szám

Endrődi Sándor: Őszi dal

Szavaid még fülembe csengenek:
“Élj boldogul, a jó Isten veled!”
– Velem van-e az Isten? nem tudom,
Amit érzek, csak bú és fájdalom.

Zizeg a lomb, az erdő elborul,
Nem hajnallik már, hanem alkonyul,
Nem is a tavasz árnya, fénye int:
Az őszi szél az, ami meglegyint.

Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden;
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.

Morócz Jenő: Egyedül

A virágos mezőn repül át a fecske,
A virágos mezőn bolygok minden este.
Kisírt szemeimmel áttekintek rajta,
Oh, ha ez a mező egy kicsiny virágot
Már nekem is adna!

Nem az én számomra nyílik ott a rózsa,
Még az illatot is más szívja le róla.
Nem szakasztottam még sohase virágot.
Nem ismerek az én rideg életemnél
Nagyobb pusztaságot.

Nem fürödtem még az öröm sugarában,
Boldogságot csupán álmaimban láttam.
Életemnek ritkán van egy derült percze,
Oh, de reménytelen, fájdalomtól gyötrő
Elég van helyette.

Fecske repülését közönyösen nézem,
Volna erőm véle versenyezni, érzem;
Diadalittasan szállanék az égbe,
Csakhogy szárnyaimat az emberi önzés
Már régen letépte!

Babits Mihály: Bilincs ez a bánat

Az nem igaz, hogy nem birod el,
csak sírni szeretsz:
bilincs ez a bánat,
aranyperec,
eltörni szánod:
ily kincset balga, ki eldobál,
habár
baltüzü fény ez a matt opál.

Ó, édes, édes
szomoruság!
Ó, illatos ostor!
Rozmaring-ág!
Uram, ójj meg a rossztól,
hogy ne szeressem azt, ami fáj!
Égi Király!
Öljem meg a kígyót, szent Mihály!

Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
A csillagok
aranyos morzsája hinti.
(Hát sohase tudhatok
szabadon ragyogni, mint ti?
Futkosni, mint a kis nyuszikák?
Örülni, mint a virág?
Sírni, mint ősszel a fák?)