Ezen a fáradt délutánon
A koravén ősz bandukolt át
A vasárnapi pesti utcán,
Mely kongott a nagy unalomtól.
Egy kopár bérház kapujában
Ki itt belépsz, hagyj föl reménnyel!
Egy vén anyóka ült a padkán
Kísértetes magányosan
És végtelen egykedvűséggel.
Benéztem szürke két szemébe,
Mint a kutakba néz az ember
S úgy éreztem, hogy e szemek
Nem láttak soha, soha napfényt,
Nem láttak soha, soha kertet,
Nem láttak soha, soha májust
S üres és dermedt tükreikben
Az élet szörnyű semmisége
Úgy tükrözik, mint ólmos égnek
Siralmas őszi rongyai
A halott Brügge csatornáiban.
Szomorúság témájú versek
Pósa Lajos: Ősz végén
Te vadkezű vihar, ne szaggasd a levélt!
Egy-két futó napig hagyd élni még szegényt!
Hagyd csüggni még a fán utolsó mosolyul,
Hisz nemsokára már magától is lehull.
Te lelketlen világ, ne bántsd a lelkemet!
Hagyd csüggni szebb hazán tul a felhők felett!
Ne rántsd le haldokló ábrándvilágibul,
Hisz nemsokára már magától is lehull.
Zajzoni Rab István: Csalatkozás
Csak álmodám, hogy szép az élet,
Mert lelkem sirva látja már,
Hogy rózsakoszorúja fölött
A fergeteg pusztitva jár.
A bibor levelek lehullnak,
A tavasz fénye eltünik,
S a cserjelomb királyi fészke
Dalával végkép megszünik.
Erdő, mező borongó ködnek
Hordozza szürke táborát,
Mely annyi tündérszép virágnak
Emészti édes illatát!
Elhágy szivemnek égi lángja,
A gondok örvényébe száll,
S a láb, mely eddig szabad bércen,
Most rablánc gyürüjében áll.
De kínos ily csalatkozás!
Hogy szép az élet, álmodám,
És te, ki alkotál, teremtő,
Tán benned is csalatkozám.
Ady Endre: Vörös tele-Hold emléke
Hegy mögül mikor vörös tele-Hold
Ébredt,
Az alkonyon (már három éve lesz)
Elébed
Csöndesen beteg szivem lehullott.
Mennyi minden száguldozott közénk
S üzte
Vörös Holdkor, sok tévedt alkonyon
A tüzbe:
Hamvadunk még, vagy már elhamvadtunk?
Ady Endre: Könyörgés egy kacagásért
Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben.
Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz,
Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás hived
Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a multam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sirásba fultan.
Petőfi Sándor: Hol vagy te, régi kedvem?
Hol vagy te, régi kedvem?
Te pajkos, vad fiú!
Fölválta lyánytestvéred,
A szótlan, méla bú.
Játékszered volt szívem,
Hová nem hordozád!
Nyilként rohanva, vitted
A nagy világon át,
Míg végre megbotlottál
Egy sírhalom fölött
S estedben a játékszer,
Szivem, kettétörött.
Ady Endre: Hárman a mezőn
Hárman vagyunk csupán a nagy Mezőn:
Az Isten, én és egy paraszti átok.
S én jól tudom, mindnyájan meghalunk,
Csak egy nagyot, kiméletlent kiáltok.
Én egyedül nem félek, reszketek,
Már úgyis a Sátáné az én bőröm,
De a Mezőt és annak Istenét
És a paraszt átkot mégis megőrzöm.
Itt már minden, minden haszontalan,
Őszben, télben, tavaszban s lomha nyárban.
A nagy Mezőn nem fordulhat csoda,
Csak ha kitartunk mi hárman, mi hárman.
Pável Ágoston: Rendelj egy másik csillagodra!
Mindig csak: munka, munka, munka!
Ezt harsogjátok szüntelen fülünkbe,
s kalapáljátok
szeges szavakkal kizsarolt agyunkba.
És mindannyian, bölcs és kába,
begörnyedünk ropogó vállal
a nyaktörő, szolga igába.
És törjük a fukar ugart,
mint vak gebék a taposó malomban,
és ráncigáljuk a sovány fuvart.
Hát sosem lesz már itt kulacsos pihenő?
Hát a bozót a patakparton
alattomos, fojtó indáival
apránkint s észrevétlenül
minden pipitéres tisztást benő?
Hisz birná még elkérgesedett vállam
az unszoló husángot,
s zsibbadt karom is a nyikorgó szekeret.
De eb ura fakó!
Én örökös, süket robot,
esti nyöszörgő jajongás helyett
kurjantani, kacagni is
szeretnék néha-néha,
ha mögöttem borús órákban
hosszúra hízik
az ólálkodó gond árnyéka.
Uram! én appellálok!
Mert engem itt előbb-utóbb felfalnak
a torkos kötelességkannibálok.
Én nem akarok itt maradni!
Parancsolj hát egy másik csillagodra,
hol szelídebb és ringatóbb a vizek sodra;
ahol lehetne hébe-hóba
a lusta verőfényen elhevernem,
elméláznom, elsütkéreznem;
hol a nap nemcsak hasznos égi állat
és szeszélyes központi fűtőtest,
de a vérben is bujtogató szent parázs,
ütem, bizsergés, csóva az idegben;
s a hold nem álmos éji lámpás,
mely felhők vállán bóbiskolva ásít,
de lélekodvakba is
ezüstszemekkel bevilágít.
Ahol legigásabb cselédeidnek is
kijutna egy-egy ünnepi,
pántlikás, csárdás kimenő.
Ha volna ilyen csillagod,
rendelj oda bőmarkú Gazda,
mielőtt megfagyaszt a
lelketlen, jégvermi robot.
Bárdosi Németh Jánosnak, az isten rádiósának
Czóbel Minka: Öröm
De régen is nem láttalak,
Te tünde égi szép alak:
Küzdő, halandó életén
Felcsillanó édes remény!
Midőn a percz megáll veled
Már nem remény, öröm neved,
Egy láz, egy mámor, – semmi más.
Egy felvirúló hervadás.
Egy nyiló-hulló szép virág,
Mit csak a percz kegyelme ád.
A bimbó, még fakadni kész, –
Virága már a porba vész.
Nem változó bár lényeged, –
– Elmúlt a percz, – elszáll veled,
Hová? ki tudja hol hazád?
Mi más alak borúl reád?
Jöjj vissza, jöjj! tekints felém!
Terjeszsz fényt éltem bús egén,
Ha perczre bár, csak lássalak:
Szép, boldogító pillanat!
Tóth Árpád: Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve,
Hogy reszket agg feje, az ezüstös fehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakult időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simult, s bús kezeidet nyalta?
1913.