Reményik Sándor: A pécsi minaret

Égbeszökő karcsú kő-derekát
Ölelték véreskarú századok,
Ernyedten engedték el azután
S félve: dörgő robajjal dőlni fog.

De nem dőlt, megállt csorbítatlanul,
Csak árván maradt a török torony,
Mint dagály után üres csigaház
A tengerlátogatta homokon.

Úgy rémlik, engesztelő oszlop ez
Két testvérgyilkos sírhalma felett:
Szembejöttek a sors sikátorán,
S vívtak, míg mind a kettő elesett.

Körülöttük népek bozótja nőtt,
Azt öntözgette ez a balga vér,
A késő bánat árva oszlopán
Kereszt és félhold immár összefér.

Isten, Allah egyformán büntetett:
Meghalt Mátyás és meghalt Szolimán…
Mereng, mereng a méla minaret
A pécsi kórház csöndes udvarán.

Pécs, 1927. május

Péteri Takáts József: Kerüld a pört

Hogy az eső el eredett,
Egy kényes Juh meg ijedett,
S a sűrű bokrokba mászott.
Igaz, hogy ott meg nem ázott:

De még nagyobb kárba esett;
Mert amíg jó időt lesett,
A tüskékbe megakadott,
S gyapja java ottmaradott.

* * *

Így néha megkárosodik,
Ki Ügyészhez folyamodik;
Sokszor nagyobb a veszteség,
Mint a pörből várt nyereség.

Kis János hasonló verse: https://www.eternus.hu/vers/2225

Péczeli József: Békák, gólya

Szabad társaságban hogy megúntak lenni,
A békák egy királyt akarának tenni.
Bolond szándékukon Jupiter nevetett,
S e balgatag népnek egy lécet levetett.
Hallván a csattanást a tó fenekére
Reszketve lebúvtak míglen egy végtére,
Mint legbátrabb vitéz változtatta helyét,
Kijött, a királynak hogy meghajtsa fejét.
Látván, hogy csak egy léc, kiált a többinek:
Jertek nem kell ettől rettegni senkinek.
E szóra a békák csoportosan gyűlnek,
S kegyelmes királyok hátára felülnek.
S hogy azt bemocskolták minden undoksággal,
Új királyt kérének rút kuruttyolással.
Oly gólyát, a melynek fél sing volt az orra
Bocsáta Jupiter akkor minden tóra,
A ki is közöttük kedvére békászott,
A béka előtte hiába bújt s mászott.
Kelepes urának a nép hogy nem örül,
Könyörgéssel veszi Mercuriust körül.
Kéri, Jupiterhez érte visszatérjen,
Nyomorult fejöknek hogy más királyt kérjen,
Mert a gólya abban királyságát teszi,
Hogy egyenként őket öldösi és eszi.
De Jupiter nekik csak e szót felelte,
Hogy a mit keresett, azt a nép meglelte…

Ti, kik szabadságtok másnak eladtátok
Tűrjetek, hogy nagyobb rossz ne szálljon rátok!

Tompa Mihály: A kincsásó

‘Honnan, honnan, fáradt öreg?
Vállad nehéz ásót emel;
Mely fényes lőn a munka közt
De törve csorba élivel.’

“Kincset kerestem lobbanó
Fénynek nyomán a föld alatt;
De mélyen van, kemény a szirt,
Erőm és ásóm megszakadt!”

‘Munkája veszve, jó öreg,
Fellobbanó fénynek ki hisz;
Lidérc az, csába éji láng,
Kincset nem ad, – s veszélybe visz.’

“Veszéllyel jár a cél, ha nagy.
Fáradságom nincs hasztalan:
Más kincsásónak a nagy út
Annyival is fogyasztva van.”

Csizmadia Sándor: A tőke

A tőke mi?!…
Érccé fagyott könny és verejték;
Kik zsarnok istenné emelték:
Azok fogják ledönteni;
Arany trónján erősen áll még,
Körülveszi dögvészes árnyék;
De a távolban már fölkél a nap,
Nyomában illatos virág fakad…

A tőke mi?!…
Vassziklája a fájdalomnak,
Mit elsírnak s halomra vonnak
A munka néma hősei.
De ing a föld s a szikla orma
Lebukhat majd a szennyes porba!
Kettéválik alatta a talaj,
Átok kíséri sírba és kacaj…

A tőke mi!?…
Nagy bajnokoknak elhullt vére
Melynek egy-egy zsarnok kedvére
Kellett patakként ömleni.
De játszva dönti le a gátat
A patak is, mikor megárad,
S világokat söpörve el, rohan
A medréből kilépett vérfolyam…

A tőke mi?!…
Ősforrása minden gonosznak;
Hullámai csak szennyet hoznak –
Nincsenek drága gyöngyei…
És gátja sincs e szennyes árnak,
Folyamai dühöngve járnak
A föld gyomrában és a föld felett,
Pusztítva, irtva nemzedékeket.

A tőke mi?!…
Szégyenköve a szolgaságnak;
Naponta rajt’ pirulva állnak
A proletárok ezrei.
Piros vérünk az írás rajta,
Szilárdan gyávaságunk tartja;
Hirdetve merészen és hangosan:
Hol nincsen ész, erő hiába van!

A tőke mi?!…
Az öt világrész nagyhatalma,
De mivé válna, ha nem adna
A munkáskéz erőt neki?
Rakjátok a kezet csak ölbe,
Avagy szorítsátok ökölre:
A gyáva bálvány talpán meg nem áll,
Tort játszva ül fölötte a halál.

A tőke mi?!…
Míg némán tűrsz, keserves átok
De fordítsd meg a kalapácsot,
Hogy a lelkét hadd nyögje ki!
S eltünik, mint a kínos álom,
Mely nem él meg a napvilágon,
A vak sötétség annak eleme,
Ha az elvész, hatalma vész vele.