Szombati-Szabó István: Tavaszi vers

Tavaszi eső után, ó hogyha látni tudnád,
Hogy örvendeznek ilyenkor a fák!
Ó hogyha hallani tudnád hancuros kacagásukat!
Ó hogyha látni tudnád, ahogy egyhelyben lejtegetnek,
A könnyű, lenge menüetteket,
Amiket fejbólogatva tapssal kísérnek az öreg fák:
Örömödben megölelgetnéd sorra
Forró, nagy, boldog szerelemmel
Az összes fiatal tavaszi fákat.

Ó hogyha érteni tudnád, milyen csodálatosan
Muzsikálnak ilyenkor a tavaszi szélhegedűk
S milyen szédületes, forgattyús táncban
Kavarog a láthatatlan zenészek muzsikájára
A hóvirág, meg a tavaszi réti-kökörcsin!
Ó hogyha hallani tudnád,
Mily vágytól csorranó szűzi hívogatással
Csalogatják magukhoz a mohó, bohó kerti virágok
A csapodár lepke-legények udvarló hadát!
Ó hogyha érezni tudnád,
Milyen áhítatos, sóvárgó szerelemmel
Néznek ilyenkor fel a kék égre a tavaszi szántáson
A barna rögök:
Megtelnél ezzel a csodálatos, különös szerelemmel
S leborulnál
És kacagva csókot cuppantanál a barna göröngyre.

Ó hogyha látnád,
Mikor elcsorran az anyáskodó fák édes fejének cseppje
A duzzadó rügyek hegyéről:
Mily mohó kortyokkal isszák,
Szürcsölik kéjelegve ez édes isteni nektárt
A kiéhezett cingár tavaszi napsugarak:
Szívedet a kezedbe fognád
S mint az ujjongó labdás-gyerekek,
Áradt kedvvel dobálnád ég felé
És boldog eszelősségben részegre innád magadat
Tavaszi széllel,
Tavaszi esővel,
Tavaszi szaggal,
Tavaszi napsütéssel!
És határtalan tavasz-örömöddel süketté ujjonganád a világot:

Tavasz van, hé!
Jertek örüljünk!
Usgyé, futkossunk!
Játsszunk, nevessünk, szeressünk, csókolódzzunk!
Csókolgassunk kacagva fűt, fát, rögöt, virágot,
Tavaszi rügyet, göndör báránykát, pelyhes madárfiókát, kis csibét,
Minden kis tarka bocit, virgonc csikócskát
És pendelyes kis mezítláb-gyerekeket,
Mindent s mindenkit, aki örömünk és csókunk útjába akad,
Mert tavasz van!
Újra tavasz van!
Még egyszer megint, utoljára talán, itt a tavasz!

Sárosi Árpád: Tavasz elébe

Ez az ős föld szava!
Fülembe dobban dajkáló meséje,
Mintha anyám galamb-szive mesélne,
Bölcsőm felett, rég-valaha.

Az erdő összesug.
És száll a vágyak tiszta rebbenése,
Vizek sikolya, völgyek érverése.
Ujjonganak a szomorúk.

Szivem az égi hid,
Min friss zenék találkozóra járnak,
Nincs együttes, mert nem hallom Meának
Ezüstcsengésü dalait.

Hárfád, a sok szavút,
Mért rejti el rózsaszinü márvány?
Tavasz kopogtat, bibor ég a szárnyán,
Nyisd meg előtte a kaput.

Mint dús vetés felett
Pacsirta-had, nyilaznak a dalok,
Dicsekvők, bátrak és magasztalók:
Szerelmünk és az életet.

Szalay Fruzina: Március

Szürkül a hónak bársony leple,
Fehér szépsége tovatűnt,
Valami hamvas szín belepte
Az egész tájat odakünt.

Fázós madár, dermedt a szárnya,
Gunnyaszt, a vadsom ágbogán.
Hiába mondod: Nemsokára
Ujjonghat majd a csalogány.

Komor felhők nehézkes árnya
Egy-színbe vonta az eget.
Hiába mondod: Nemsokára
Tavaszi napsugár nevet.

Nézd, e borongó égi boltot
Fel nem deríti semmi sem!
Jön a tavasz? Hiába mondod,
Én nem hiszem, ah, nem hiszem!

Babits Mihály: Tavaszi zápor

Tavaszi zápor… bús barátom,
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál – nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!

Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.

De víg szavak… tavaszi zápor…
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.

És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor… hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.

1906. tavasz (?)

Csizmadia Sándor: Május

A rózsák nyilnak…
A napsugár ha megcsillan a réten,
Rónák ölén virul tarkán az éden.
A hajnalpírnak
Fülembe suttog üde, friss szele,
Tavaszi illat száll hozzám vele.

A játszi dalnak
A virradatban megcsendül zenéje,
Szines virágok intenek feléje;
Száll mint a harmat,
Szellők szárnyán, a nagy világon át,
Hirdetve a kikelet hajnalát.

Ám én merően,
Lázongó szívvel hallgatok a dalra:
Nem is dal az, de csaták riadalma…
A sík mezőben,
Mély völgyeken, a hegyek ormain,
Életre kelnek régi álmaim.

Körül a földön,
Ahol embert szorít a munka járma,
Bilincsre verve a szellemnek szárnya
Ahol a börtön
Homálya terjeng a népek felett —
Derültebben mosolyg a kikelet.

Lángokra gyúlnak
Apró tüzei az ezernyi vágynak,
Uj napjául a támadó világnak;
A szürke multnak
Sírjába roskad a megunt jelen:
A munka lesz az úr az életen.

De nem is álom!
A vérem lüktet, a szívem se hallgat,
A lelkem is érzi a forradalmat…
Mindegyre látom,
Zászló lobog, a tábor egyre nő,
Vörös hajnallal ébred a jövő…

Benedek Elek: Tavaszi ének

Isten áldott napja csak elmosolyodik:
Megmozdul a vén Föld s mindjárt tavaszodik.
Kibújik a fűszál s csudálva csudálja:
Hová lett Tél apó hófehér bundája.

Mi ez? Valóság-e? Vagy tán csalfa álom?
Imé, már bogárka mászik a fűszálon.
Tegnap még szendergett a Föld kebelében,
Ma már sütkérezik a Nap melegében,
Virágrügyek a fán már nem álmodoznak,
Áldott nap csókjára mind kibomladoznak.
Látom már, tudom már: két-három nap múlva
Valamennyi fa lesz virágba borulva.

Híre sincs, nyoma sincs a nagy csendességnek.
Pacsirta nótája száll a magas égnek.
Versenyt énekelnek a dalos madarak.
Ez a legszebb verseny. Nincs miatta harag.

Zümmög a méhecske. Futkároz a hangya.
Lót-fút, serénykedik. Nem hallik a hangja.
Szeretném hallani. Nem hallok semmit sem.
Ne búsulj, kis hangya! Hallja a jó Isten.

Megtelt a határ is szántóvető néppel,
Vidám arcú gazda eke után lépdel.
Szíve meg-megdobban édes boldogságtól,
S imát küld az égbe dalos pacsirtától.

Én is a kertemben elbűvölten járok,
Reám mosolyognak csudaszép virágok.
Hosszan nézem a fák szép virágos ágát,
S áldva magasztalom Isten nagy jóságát.

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet,
Kinek egy szavára a Föld felébredett.
Ki ha nem akarnád: madár nem dalolna.
Ez az egész világ olyan néma volna!

Áldom, Isten, áldom a te szent nevedet!
Te ébresztéd fel a szendergő rügyeket.
A Nap mosolygása a Te mosolygásod,
A mi szépet látok, a Te alkotásod.

Minden a Te műved: az Ég, a Föld, a Nap;
Hogy a merre nézek, virágok nyíltanak.
Te ékesítéd fel az egész világot.
Legyen a Te neved mindörökké áldott!

Fazekas Mihály: A tavaszhoz estendén

Itt vagy hát már óh kezdetnek
Legfelségesb példája,
A felserdült természetnek
Nagy pompájú mátkája!
Jer, tiszteljük szűz keblébe
Hol kis zefir puha szele leng
S a rábámult csendességbe
Egy andalgó fülemile zeng.
Itt, hol még egy bódúló is
Egy percet meghiggadna,
Egy országot feldúló is
Lágy érzéssel borzadna,
Itt érezzük, hív pajtások,
A szent erkölcs nemes erejét,
Hadd kapkodják másutt mások
A képzelt jó buja kebelét.
Jertek, hívek, s a gunnyasztó
Hajnal lassú lángjánál
Áldozzunk a szívforrasztó
Egyesség oltáránál,
A titkok szent egyházának
Igy ballagjunk falai körül,
Míg a kétség árnyékának
Bóldog lelkünk felibe nem ül.
Addig a szép természetben
Hordjuk tisztán szívünket,
Még itt egy ily víg életben
Kezdjük dicsősségünket,
Hadd búzgassa mindég vérünk
Jó erkölccsel tele szeretet,
Úgy mindent oly vígan érünk,
Amint értünk ma kikeletet.

Gyóni Géza: Májusvárás

Didergő szivben
Rég nem ringott dal.
De várlak, Május,
Tüzes napoddal.

Szinig a lelkem
Kőhideg kinccsel.
De várlak, Május,
Jöjj, melegíts fel.

Tél fagya szállott
Mosolygó arcra.
De várlak, Május,
Napod olvassza.

Márvány az ajk is,
A mézes, mérges,
De várlak, Május,
Hogy égess, égess!

Csóktalan élet
Céltalan élet.
De várlak, Május,
Te csókos, téged…

…rég kihült helye
Könnyes párnámon…
De várlak, Május,
– Vagy csak őt várom?

Tóth Árpád: Őszben – tavaszról

A csendes és fakó kis udvaron
Magam beszélgetek az éjszakával.
A boldogok menyboltja fukaron
Szór ide fényt. S mint haldokló madárdal,
Olyan ez az ének.
Oly könnyes, csendes és oly búcsuzó.
Tegnap még végigbabráltam a fákat.
A sárga rózsát és a pirosat
Megkötözgettem. S vágyak, tilosak,
Susogtak hozzám. A kis öcsém szép fejét
Lankadt kezembe fogtam, s mesét meséltem.
Esti pirosság csillogott
Kis balorcáján és setét ruhámon.

“Bátyó, tavasszal, majd ha Pestre mégysz,
Olyan lovat hozzál, amelyik nem borul fel.
Ez a régi mindig felborul…”

Tavasszal?…

Ó, zöld fűtől és gyermekkacagástól
Friss kikelet! ó, primulák!
Ó, ezüstös palástú
Hosszú felhők… május…

1907.