Édes Gergely: Némely tavaszi madarakról

Amikor a melegűlt tavasz a kebelét kinyitotta
És a leggyönyörűbb víg nap az égre kerűl,
Minden kis féreg csúsz-mász vagy szökdös alá s fel
S a nap alatt kedvét tölti szokása szerént.
A barom a gyepeken legel és fickándoz; azonban
Menvén a vídám pásztor utána, süvölt.
A madarak csevegési miatt hegyek oldali csengnek
Szép hallgatni miként zeng valamennyi madár.
A verebek csevegik repdesve: csirip! csirip! a gyász
Fecske: firics! fricsér! a cinegécske: vicinc!
A pintyőke: pipinty! a csíznek ez a szava: csíz csíz!
A tenglic: tinglinc! így magyarázza nevét.
Mondja pacsirta: Vidék! ki-ki dícsér, mind kiki dícsír!
Erre rigó görögül mond: flüaréo! ió!
Banka pedig: to to tót! jó tót vót! hup! hup! upup! hup!
Úgy makog; a kakukk is mondani szokta: kukuk!
S nemdenem éneke közt cseng a kis fülemülének:
Gyüjj gyüjj! gyüjj csak gyüjj! füttyre tanítalak itt?
Egyszóval valamennyi madár énekre hevült már
Mindenik a gyönyörű víg kikeletnek örűl.
Hát mikor én látom hogy Apollóm rám mosolyog; már
Nemdenem a citerám végyem örömmel elő?
Jer citerám! zengjünk mi is a természet Urának
Amikor a napfény gyenge mezőre kihív,
Hol valamennyi madár mikor énekel, arra tanítgat
Hogy van azoknak urok! van! ki nekünk is Urunk.
Aki beléjek adott egymást értő különös szép
Hangokat, és azzal tisztelik őtet azok.
Kik ha valósággal tudnák az okok folyamatját
Mint az idő nyíltát érezik, észre veszik;
Tiszteletében a legfőbb Jónak megelőzvén
Áldozatúl vinnék éneki hangjaikat.
Ámde nem értelem az, hanem érzelem és különös hang
Amiket a kikelet bennek örömre fakaszt.
Így ha mit ösmérnünk lehet a természet Uráról
Mindazokat nékünk engedik által ezek.
Úgymint akiknek nem csak csupa nyelvet ajánlott
Sőt tudományhoz okos lelket is önte belénk.
Akiknek nyilván szól mind az okok folyamatja
Mindez az égi sereg mely örömébe cseveg.
Mondjuk azért mikoron az egek seregére tekintünk:
Légy áldott menny s föld atyja! hatalmas Ura!

Tóth Árpád: A tavaszi sugár…

A tavaszi sugár aranyburokba fonta
A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető
Selyemgubóiból zománcos fényü pompa,
Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.

A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén
A park-őrző, borús csillámu rácsvasak
Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén,
Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.

Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal,
Mellettem elsuhant, illatja megcsapott,
Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal,
Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.

Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka
Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy,
Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka,
Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.

Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet
Kitágul… rezg, s ha kinyúlik a kéz,
A Nap arany almáját a tenyeredben érzed…

1918.

Juhász Gyula: Tavaszvárás

A déli szélben lehunyom szemem
És gyöngyvirágok szagát érezem.
Az esti égen violás a szín
És kikeletben járnak álmaim.

A hó alól már dobban boldogan
A föld nagy szíve s csöndesen fogan
A csíra, melyből új élet terem
S bimbók bomolnak majd szűz réteken.

Az örök nap még bágyadtan ragyog,
De tavaszosok már a csillagok
S az éjszakában zizzenő neszek,
Egy új világ susogja már: leszek!

A földre fekszem, hallgatom szívét,
Az égre nézek, kémlelem színét,
Ég, föld között angyali üzenet
Hirdeti a jövendő életet.

Mert boldog ige ez és szent igaz
És örök törvény és áldott vigasz,
Hogy győz az élet, duzzad és dagad
S elönti mind az ócska gátakat!

Gyulai Pál: Tavaszi reggel

A bércet már a hajnal aranyozza,
A völgy virágit gyönggyel harmatozza;
Fű és fa lombján hűs szellő legyint át,
Ébresztgeti a lepkét és pacsirtát.

A sullogó patak mintegy megbátrul,
Vadrózsa bokra ég a napsugártul;
Fény mindenütt, víg zaj minden zugolyban,
Az ég mosolyján a föld szíve dobban.

Oh fény és dal! Tavasznak enyhe napja’.
Elveszett fényét lelkem visszakapja,
Szívem megárad ifju érzelemben,
S ajkamra ismét víg dal hangja lebben.

1881.

Darmay Viktor: Csöndes tavaszi délután

Csöndes tavaszi délután,
Szelíd sugárral ég a nap,
Pattognak a fák, szól a fütty
Épp itt az ablakom alatt.
Én nem tudom mért, de ma oly
Jól érzem magam, igazán,
Olyan pompásan, gyönyörűn,
Csöndes tavaszi délután.

A lágy, hintázó pamlagon
Kedvemre végigheverek,
S fekete kávém illatán
Lelkem gyönyörrel kéjeleg…
És közbe’ édes, angyali
Nyugalommal szívom pipám,
Máskor is szívtam – különös:
Oly jól esik ma délután.

Ma délután oly jól esik
Minden, hogy ki sem mondhatom;
Sőt, amely mindig csúnya volt,
Az élet is szép, szép nagyon.
Én nem tudom, mi teszi ezt?…
Mondjátok, hogy nincs logikám;
Hiába! világfájdalom
Nem bánt, nem öl ma délután.

Szivem nyugodt – s mint ott ama
Madár – oly vidoran dalol;
– De csitt, valami szél mozog,
S a nap nyugat felé hajol…
Hül a lég – a hő sugarak
Már szállnak el – ah mily korán! –
Mégis igaz: csúf a világ
Délelőtt úgy, mint délután.

Czóbel Minka: Tavaszi eső

Kemény fenyüs hegyek
Lágy felhőkbe nyúlnak,
Szürke felhők sötét
Zöldjéhez simúlnak.

Világos zöld réten
Sárga kelyhek nőnek, –
Egyhangún hull cseppje
Tavaszi esőnek.

Zöldes szürke folyam
Elhaladó habja
Jön-megy, – mint az élet
Minden egyes napja.

Jön-megy, feltarthatlan’
Ködös messzeségbe’,
Egy elhalad, más jön –
Soha sincsen vége.

Elfolyó habjába
Eső cseppek hullnak,
Parti sáslevelek
Hullámába nyulnak.

Apró lépésekkel
Kékes feketében
Sötét varju sétál
Világos zöld réten.

Parthoz ér, egy perczre
A folyamba bámul
S kimérten inni kezd
Elfolyó habjábul.

Tóth Árpád: Kora márciusi napsugár

A végtelenből jött, de a platánok
Hallgattak, a sok zord, kevély sudár,
– Csak villámtól reszketnek a titánok,
Mit nékik egy kis halavány sugár! –

S ő félve zuhant alá, a mogorva
Törzsek között oly sötét volt a kert!
De lenn egy csöndes, paraszti bokorra,
Egy alázatos, vak pajtásra lelt.

Akkor a sugár szelíd aranyszája
Súgott valamit, s meghalt a sugár,
Ám megszületett március csodája:

Ezer rügy-szemét rányitotta már
A vak bokor az elámuló estre,
S minden szeme a Végtelent kereste.

1923.

Somlyó Zoltán: Tavasz dicsérete

Hiába halt meg, aki meghalt! Zölden
csillog a friss rügy zsíros feje.
A napfény meg nem kérdi: vajjon
sötét-e a halottnak sírhelye!

Hiába ment el, aki elment! Fénylő
világgá lesz ez a sötét világ!
a mandolafa fehér köntöséből
csak sötét árnyék, mi a sírba vág.

Hiába múlt el, aki elmúlt! Itt fenn
a rosszaság vidáman szüretel!
S tavaszi gőzben és tavaszi vérben,
a szégyentől a szív nem süllyed el!

Hiába minden! Nagy úr ez az élet!
Nagy úr, mert süket és nagy úr, mert vak!
Már meg sem értik mások, csak az édes
xylofon-ladyk s hetyke jazz-urak!

Szombati-Szabó István: Tavaszi vers

Tavaszi eső után, ó hogyha látni tudnád,
Hogy örvendeznek ilyenkor a fák!
Ó hogyha hallani tudnád hancuros kacagásukat!
Ó hogyha látni tudnád, ahogy egyhelyben lejtegetnek,
A könnyű, lenge menüetteket,
Amiket fejbólogatva tapssal kísérnek az öreg fák:
Örömödben megölelgetnéd sorra
Forró, nagy, boldog szerelemmel
Az összes fiatal tavaszi fákat.

Ó hogyha érteni tudnád, milyen csodálatosan
Muzsikálnak ilyenkor a tavaszi szélhegedűk
S milyen szédületes, forgattyús táncban
Kavarog a láthatatlan zenészek muzsikájára
A hóvirág, meg a tavaszi réti-kökörcsin!
Ó hogyha hallani tudnád,
Mily vágytól csorranó szűzi hívogatással
Csalogatják magukhoz a mohó, bohó kerti virágok
A csapodár lepke-legények udvarló hadát!
Ó hogyha érezni tudnád,
Milyen áhítatos, sóvárgó szerelemmel
Néznek ilyenkor fel a kék égre a tavaszi szántáson
A barna rögök:
Megtelnél ezzel a csodálatos, különös szerelemmel
S leborulnál
És kacagva csókot cuppantanál a barna göröngyre.

Ó hogyha látnád,
Mikor elcsorran az anyáskodó fák édes fejének cseppje
A duzzadó rügyek hegyéről:
Mily mohó kortyokkal isszák,
Szürcsölik kéjelegve ez édes isteni nektárt
A kiéhezett cingár tavaszi napsugarak:
Szívedet a kezedbe fognád
S mint az ujjongó labdás-gyerekek,
Áradt kedvvel dobálnád ég felé
És boldog eszelősségben részegre innád magadat
Tavaszi széllel,
Tavaszi esővel,
Tavaszi szaggal,
Tavaszi napsütéssel!
És határtalan tavasz-örömöddel süketté ujjonganád a világot:

Tavasz van, hé!
Jertek örüljünk!
Usgyé, futkossunk!
Játsszunk, nevessünk, szeressünk, csókolódzzunk!
Csókolgassunk kacagva fűt, fát, rögöt, virágot,
Tavaszi rügyet, göndör báránykát, pelyhes madárfiókát, kis csibét,
Minden kis tarka bocit, virgonc csikócskát
És pendelyes kis mezítláb-gyerekeket,
Mindent s mindenkit, aki örömünk és csókunk útjába akad,
Mert tavasz van!
Újra tavasz van!
Még egyszer megint, utoljára talán, itt a tavasz!